Alessandro Baricco: Harag-várak

"(...) egyikünk története olyan, mint a másikunké... egy zakó vagy egy összeroncsolódott láb vagy egy megkergült ló, és már rá se ismersz az életedre... a sors is hozott anyagból dolgozik... Penthnek egy zakója volt, semmi más... "


Miből épülhetnek a harag-várak... Van, akié a legkeményebb kőből, jéghideget ont magából, és nem hagy menekülni. Van, akié a legátlátszóbb, legfinomabb üvegből, ahol elég egy halk fuvallat, és minden fal százszorosan felerősíti azt, míg tébolyunk testet nem ölt.



Már megint egy különös hullámvasút élmény Baricco jóvoltából. Szeret - nem szeret... De valahogy a végén mindig a "szeret" lesz az utolsó szirom. Tudja ezt ő, a szívtépés nagy mestere, kénye-kedve szerint játszik velünk, mint macska az egérrel.

Miről szól a könyv?

Álmok álma keveredik álmok álmával, hogy beleszövődjön az én álmaim álmába. Körülbelül erről. És zakókról, hangcsövekről, kristálypalotákról és sínekről...

(Forrás: blog.studenti.it)

"Így működik a sors: láthatatlan utakon tud járni, viszont felizzít maga mögött, itt-ott, bizonyos pillanatokat egy élet ezernyi pillanata közül. A sötét emlékezetében aztán ezek a pillanatok lánggal világítanak, jelezve a sors menekülési útvonalát. Magányos tüzek, arra jók, hogy igazságot szolgáltassanak, bármilyent."

Ezeket a tüzeket éreztem én is olvasás közben, hol fellángoltak, hogy majd a hajam is leégett, hol pedig elszunnyadtak, ám ami a legfontosabb, ki sosem aludtak. 

Tudom, ez most így egy nagynak hangzani akaró, mégis semmitmondónak tűnő maszlag, de aki olvasott már Bariccótól, az megért. Minden műve, minden sora egy költemény.

Bariccó ezt a boldogságról írja. Igaza van, de én úgy érzem, ő maga ugyanezt teszi olvasóival:

"Akkor kapja el a grabancod, amikor a lelked még alszik, és beléd plántál egy képet, vagy illatot, vagy hangot, amit aztán nem tudsz kiverni a fejedből."

Azért (is) szeretem őt olvasni, mert még ha a történet is nem is feltétlenül marad meg, de egy olyan erőteljes hangulatot hagy maga után minden egyes írása, hogy abba bármikor jólesik nyakig beburkolózni. 

Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a könyvet már cirka másfél hónapja olvastam, és neveket, eseményeket már annyira magamtól nem tudnék visszamondani, mégis él bennem egy éles "kép", ami inkább hangokból, színekből, de legfőképpen érzésekből, hangulatokból áll.

(Forrás: peperonity.com)

"ami szép az életben, az mindig titok"

Ezt a titkot egyedül Baricco ismeri, vagy talán még ő sem, csak ösztönösen tör elő belőle. Mindenesetre van olyan önzetlen, hogy a sejtelmet megossza velünk is.

"Igazság szerint annyi mindent lát és érez és érint meg az ember... mintha egy öreg mesélőt hordoznánk magunkban, aki állandóan véget nem érő dolgokról regél, ezernyi részlettel."

Bennem ez a mesélő Baricco. És remélem marad is még soká.

~ Értékelés:  10/10       Ez a történetszövevénye időnként olyan kusza volt, hogy azt hiszem, az olvasás után rögtön nem biztos, hogy maximális pontszámot adtam volna rá. Mostanra azonban olyan kellemes ízzé olvadt a számban, hogy ehhez már kétség sem fér. Ami kicsit idegesített, és nem ebben a könyvében találkoztam vele először, a szexualitás túl férfi szempontú megközelítése. Visszamenőleg azonban már ez sem von le az értékéből.