Drága Alessandro!
Köszönöm Neked, hogy megtetted, amire mostanában oly sokan képtelen voltak, és elbuktak... Köszönöm, hogy kirángattál eddigi legmélységesebb olvasási válságomból. Megmutattad, igazoltad, hogy miért is szeretek - és szeret még megannyi ember - a betűk rejtelmébe merülni.
Kikapcsoltad a világot, a szívemet, agyamat, de csak egy pillanatra, mint mikor egy rendszer átáll egyik nemtudommicsodáról a másikra. Látod, még egy valamirevaló hasonlatot sem tudok írni. De milyen jó, hogy vagy te nekünk, aki tudsz. Hajaj de még hogy tudsz.
"(Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van évszázadok óta.)"
Drága Alessandro, akkor a te jelenséged maradjon örökre névtelen "homályban", mert ha a te írásaidat nem hívhatjuk történetnek, akkor igazán nem tudom mit... Megteremted a felnőtteknek mindazt, amiből kinőttek, maguk mögött hagytak, rútul megtagadnak... Pedig ott él szívükben az olthatatlan, leírhatatlan mértékű vágy. Még annak is, aki magát is be tudja csapni, hogy nem... Mert téged nem lehet becsapni. Te tudod mi fán terem a csoda, a szerelem, és minden, amire nagy legyintve azt mondjuk séma, klisé, és közben kitapétáznánk velük az életünket.
"Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá."
Én táncoltam, forogtam, forogtam, forogtam, míg el nem szédültem, és akkor is csak forogtam tovább, veled a fehérségben.
"Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika."
És egyben átkozottul könnyű is, ha te húzod, drága Alelessandro!
Ott lapultam én is Hervé Joncour zsebében míg felszállt Takaokában egy holland csempészhajóra, mely Szabirkba vitte. Onnan a kínai határ mentén ismét megette az utat a Bajkál-tóig, négyezer kilométert utazott szibériai földön, átkelt az Urálon, elérte Kijevet, vonaton átszelte keletről nyugatra egész Európát, majd három hónapos út végén megérkezett Franciaországba. Április első vasárnapján - a Nagymise idején.
És hogy miről szól a történet...
"Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni."
Ilyesmi, és ehhez hasonló könnyed ólmokról...
Álmokról...
Madarakról...
Fekete tintáról...
És apró, kék virágokról...
~ Értékelés: 10/9 Számomra továbbra is a Tengeróceán és a Novecento viszik a prímet, a Selyemben van valami, ami egy kicsit megfoghatatlan, mikor azt hinném, hogy a kezemben tartom, kicsúszik... De attól még markolnám, ameddig csak bírom! :)
Nagyon jó poszt lett. Imádom ezt a könyvecskét. Hangosban is meg kell hallgatnod, egy élmény! Lehet hogy miattad én is újrázni fogom. :) Bariccotól ez a favoritom azt hiszem (eddig), de ki tudja, a Történet (!), Harag-várak, Mr. Gwyn visszavannnak még. :)
VálaszTörlésÖhm... Kimaradt a posztból, hogy először hangosban hallgattam, és ha előtte nem olvastam volna már Bariccótól, akkor valószínűleg nem is nagyon próbálkoztam volna vele... :S Nem szeretem Csányit, és nagyon szenvedtem az egész hangoskönyvtől... Ezért is volt muszáj bepótolnom rendesen. :)
Törlés