Grecsó Krisztián: Megyek utánad

 „A fiú tudja már, a felnőttek csalnak. Hogy mindenki magát szereti a legjobban, és nem is szeret mást. Tudja, az élet máshol van.” 

Grecsó Krisztián mellett egyszer már jól elfértem, így nem volt kérdéses, hogy Megyek utána(d)... Be kell vallanom, háromszor indultam el, és háromszor torpantam meg, fordultam vissza. Az okot igazából nem tudom, egy kis hang azt súgta, várj még, és ha könyvekről van szó, szeretek hallgatni a kis hangokra, mert legtöbbször igazat szólnak. Most is. Ki kellett várni, hogy tudatom kitáguljon, teljes befogadásra készen, és hogy a lelkem is készen álljon. Mert bizony helyenként belehaltam. Bele én, de azért csak mentem, néha kullogtam, vánszorogtam, rozsdás súlyokat cipelve, utána(d)...

Témázunk: Te az enyém, én a tied!

E havi Témánk az „Örök kedvencek – azaz mit olvasunk rongyosra?” 

Az én válaszom erre kapásból az lenne, hogy semmit! :D De ez hazugság lenne, mert Markus Zusaktól A könyvtolvajt már újraolvastam. Imádtam angolul, és amikor jött a film felelevenítettem magyarul. Szerelem volt és az is maradt. Etttől eltekintve azonban, szinte már magamat is zavaró bigott módon azt vallom, amit már pont az egyik témázás kapcsán le is írtam, hogy túl sok könyv, túl kevés idő, ezért sajnos negatív kapcsolatom alakult ki egy-egy könyv újraolvasásának gondolatával. De nem csak az időtényező a ludas, hanem az is, hogy én bizony csak azokat a műveket olvasnám újra, amelyeket nemes egyszerűséggel életem könyveinek hívok. Ők azok, akiktől annyit és olyan élményt kaptam, ami, bár biztosan megkopik, mégis egész életemen át elkísér. És máris itt a fékező tényező, az alig leküzdhető újraolvasás vágyát máris egy nagy furkós bottal jól kupán vágja a kérdés, mi lesz, ha másodszor (harmadszor, ikszedszer) nem nyújtja ugyanazt az élményt, intenzitást, érzelmi fokot? Tovább megyek, mi lesz, ha pont az ellenkezőjét nyújtja, vagy csak simán leesik szememről a rózsaszín szemüveg, és kiszeretek belőle? Mondhatnátok, hogy akkor nem bízom magamban eléggé, és lehet is benne valami, de az ilyen kincseket félti az ember, nem akarja, hogy átírják, vagy megfosszák tőle.

Persze, ha nincs próba, akkor cseresznye sincsen, és én bizony nagyon szeretem, ha piroslik és roppan! Minden saját magamat (lehet, hogy abszolút feleslegesen) korlátozó elv ellenére is vannak olyan könyvek, amelyeket már most, sőt az olvasás pillanatában tudom, hogy újra akarom és (talán) fogom olvasni! Hogy melyek ezek, megpróbálom összeszedni, attól tartok a teljesség leghalványabb igénye nélkül...

Totth Benedek: Holtverseny

Holt volt, holt nem volt... Nem hittem volna, hogy Bartis Attila nyugtalan Nyugalma után jön még kutyára dér...

Ha adnék a bejegyzéseimnek címet, ennek valami hasonlót adnék. Tudtam én, hogy nem lesz egy leányálom ez a könyv, csak nem sejtettem, hogy ennyire... Délután hazaérve, arckönyvet lapozgatva jöttek a szokásos kedves, cuki-muki, megható, elgondolkodtató stb. videók, köztük ez, ahol a sosem hallottam még zenekar, sosem hallottam még frontembere (túl öreg vagyok?!) megörökítette az örökkévalónak, ahogy tündéri, négyfogacskás, vigyori kisfia delíriumos állapotú felnőtteket megszégyenítő röhögőgörcsöt kap élete első pitypang élményétől. A szám reflexből mosolyra húzódott, majd félúton a szemem az asztalomon heverő könyvre tévedt, és a mosoly úgy menekült le arcomról, mint valami riadt pók. „Ha ezek után kedvetek támadt szülőnek lenni, azt abszolút megértjük!” – mondja a videó alatt a szöveg, én meg a könyvre nézve arra gondolok, ha ezek után valakinek végleg elmenne a kedve a gyerekvállalástól, azt abszolút megérteném!” 

Szabó T. Anna: Senki madara

„Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy árva juhászfiú. Ott élt a pusztán, ahol fényből van a firmamentum, szabadon suhog a szél, és az ég meg a föld egyforma széles. Nem volt neki a világon semmije-senkije, csak egy kis fekete, csillagszemű kutyája, Uccu nevezetű. (...) Azt beszélték erről a fiúról, hogy ért az állatok nyelvén és minden teremtményt meg tud gyógyítani.”  

Mind senkié vagyunk. Egymás karjaiba simuló, egymás arcába mosolygó valakik, akik senkié. A nemmel nem taszítunk, a nemmel alakítunk. Magunkból, magunknak, magunkat. Haldoklunk egymás fogságában, közben akarunk is, nem is menni, szállni a darvakkal. Csak egy részünk akar. A vérpiros hajtűnk, mely könnyen megsebzi múló, alakuló vágyaink, s mi inkább eladjuk, vagy bársonydobozba rejtjük.

Számomra erről (is) szól Szabó T. Anna Kyoko prózája, mely igazából rím nélküli vers, sőt, olvasás után a rímeket is beleálmodom. Tátos, aki táltos együtt lüktet a Föld szavával, sóhajával, lát és érez embert, állatot, holtat s a kettő között imbolygót. Megbabonázva figyeli minden évben a kecses darvak táncát, ám egy télen, a kecsesek között feltűnik, kiviláglik egy még kecsesebb, hófehér példány, tűzpiros folttal a feje búbján. Tátosban feléled az ősi, birtoklási vágy, mely vonzza a madárhoz. Megszabadítja a szárnyalót kötelékeitől, s közben a legsúlyosabb béklyóval ruházza fel; a szeretet, jobban mondva szerelem földön tartó erejével. 

Bagoly mondja verébnek, hogy olvass!

Nem szeretném elfészbúkosítani a blogomat, de megláttam ma egy fotósorozatot, és nem tudtam ellenállni, hogy ne alakítsam könyvesre a témát... Könnyed pihentetőnek fogadjátok hát szeretettel az olvasási szokásokat, örömöket, bánatokat, és akik mindezt reprezentálják... a baglyocskákat! :)

Egy könyvmoly ébredésének stációi (felülről lefelé), legalsó nézés: Hol a könyvem és a kávém?

Patrick Süskind: Sommer úr története

„Nem múlt napja az évnek, hogy Sommer úr talpon ne lett volna. Havazhatott, verhetett jéggel az eső, vihar, ha tombolt, dézsából, ha öntötték az egek a vizet, perzselhetett a nap, közeleghetett ordító orkán – hát a Sommer úr csak járt és kelt, kelt és járt.”

Süskind roppant röpke írása régóta várakozott már a listámon, az apropó, amiért most eszembe jutott leporolni, az előzőleg olvasott Minden dolgok könyve. Vágytam valami hasonlóra, valami szó szerint egyszerűen nagyszerűre, ahol nincs túlragozva semmi, mégis igencsak jól van ragozva minden, ami az életben fontos lehet. Nem kellett csalódnom, mindezt hiánytalanul meg is kaptam.

Guus Kuijer: Minden dolgok könyve

 „– Tulajdonképpen mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – kérdezte. 
– Boldog – felete Thomas. – Boldog szeretnék lenni.” 

Minden maradandó olvasásnak, legalábbis a legtöbbnek van valami története. Ennek a kis könyvecskének esetemben annyi, hogy kedves barátosném és bloggerinatársam PuPilla üzenetet küldött, mely üzenet ennyi volt: Minden dolgok könyve – kell neked! Én hittem neki, így azonnal be is szereztem. És milyen jól tettem, mert egy újabb kincseskönyvvel bővült a repertoárom.

Stefan Spjut: Stallo

 „– Újabban félek a sötétben (...) Inkább magától a félelemtől félek... hogy megint meglátom. Ott a fák között. Megpróbálok nem is nézni arrafelé.” 

Azt a tanácsot kaptam, ha valami izgalmasra vágyom, válasszam a Stallót, én pedig izgalmasra vágytam (pedig nem gyakran szoktam), így hát választottam. Innentől magamra vessek, hogy meg is kaptam a magamét... :)

A történet egy füllesztő nyári napon indul, amikor egy nő, kisfiával egy sűrű, párás, szinte már fojtogatóan gazdag erdő mélyén lévő kis viskóba igyekszik. Hogy pontosan miért, nem tudjuk, csak azt, hogy már egy falomb leírásától is a torkunkban dobog a szívünk, mert érezzük, hogy van valami furcsa és megmagyarázhatatlan a levegőben. El sem kell jutnunk a hűtőszekrénybe pakolt denevérig, hogy ereinkben lüktessen a félelemmel vegyes kíváncsiság. Itt az erdőben aztán történnek dolgok, snitt, kameraváltás és tél!

Témázunk: Ha én ezt a klubban elmesélem...

E hónapban anekdotázunk. Minden és bármi, ami könyvekkel kicsit is kapcsolatos, és megér egy misét Témázást... Különös kalandok, veszélyes vagy éppen vicces könyvbeszerzések... Bár ez lenne az én igazi asztalom, mégis leblokkoltam elsőre. Legtöbbször itthon szeretek olvasni, a kanapén meg olyan sok kaland nem éri betűs-lapos barátaimat. :) Aztán az első, ami eszembe jutott igencsak pironkodtató, és nem is volt egyedül... 

Egyszer volt, hol nem volt, annyi biztos csak, hogy volt... az én drága nagyszüleimnek (a Pestimamának és Pestipapának) egy kis tanyája szép, zöld környezetben, roppanós cseresznyével, szúrós-savanyú egressel, részeges Viliszomszéddal, éjjelente olyan sötét szobával, amilyen tökéletes, mindent beborító, álmot hozó sötétséget azóta se találok, két fa közé kifeszített hintával, hangos, vidám füttyszóval, egyszer meg fej nélkül szaladgáló kacsával... Nyári, perzselő napokon, amikor az ebéd kirotyogta magát a gázon, és mindenki jóllakva szuszogott, az volt a szokás, hogy bevonultunk a kellemesen hűvös belsőszobába, elheveredtünk, és jóllakott pocakunkra könyvet emeltünk. 

Jessie Burton: A babaház úrnője

„(Mind) Egy reményekkel teli falikárpiton dolgozunk, amelyet nem más sző, csakis mi magunk.”

Női (elnyomott) sorsok, vallást, hitvilágot, nemi hovatartozást, rasszt célzó tabu témák, mindez a 17. századi költőien misztikus, csipkejégvizű amszterdami csatornák forgatagában. Röviden és tömören leírva ez A babaház űrnője. 

Nem csak babaházat, de tényleg művi gonddal szőtt, részletgazdag falikárpitot tart kezében az olvasó. Főszerepben Petronellával (Nellával), az egyszerű, vidéki lánnyal, akit a családja jó neve, ám kiürült kincsesládája férjhez kényszerít egy jómódú családhoz. Családhoz, igen, mert Nella nem csak Johannes Brandt-t kénytelen elfogadni hitveséül, de annak kívül tüske, belül bunda húgát, Marint is, a cserfesen naiv, pozíciójához képest nagyhatalmú cselédlányt, Cornéliát és bizony a szerecsen csupa elegancia és tudás Ottót is. No meg persze magát a csupa titok, csupa súly Brandt házat.

Négy évszak könyvei

Egyre népszerűbbek a pletykáknál is talán már gyorsabban terjedő book tagek, avagy körbeposztos bejegyzések. Én eddig csak párban vettem részt ~itt olvashatóak~. Nem tudom, volt-e már ilyen, vagy hasonló. Nagy a valószínűsége, hogy igen, ez esetben csak becsatlakozom a sorba, ha mégse, és tetszik, akkor pedig vegyétek-vigyétek bátran és szabadon! :) 

Megláttam ezt a képet egyik nap, és természetesen mi más juthatott volna az eszembe, mint a tavasz, és azon kezdtem gondolkodni, vajon van-e olyan könyv, amire kifejezetten rá tudnám vágni, hogy na ez maga A Tavasz! Gondoltam megosztom veletek is a kérdést, csak egy kicsit még továbbmenve, kíváncsi voltam/ vagyok, tudnánk-e mind a négy évszakra egy-egy telitalálat könyvet mondani, vagy akár többet. Hogy ne szaladjon el velem nagyon a ló, háromnál megálltam, pedig a sor még folytatható... :)

Miamona irkál: Összefércelt mondatok

Nemrégiben volt egy kis játékom a facebookon, arra buzdítottalak benneteket, hogy osszátok meg velem az aktuális olvasmányotok 35. oldal 3. mondatát. Hogy miért pont ezt, fogalmam sincs, ezt dobta a gép, de hogy mit is szerettem volna ezzel, azonkívül, hogy vicces, érdekes mondatokat találjunk...  

Nos, arra gondoltam, ha jön az ihlet, akkor megpróbálok egy történetet írni, melyben elhelyezem az általatok idézett mondatokat. Örömmel jelentem, ez sikerült is! :) Egy tündéri mese(szeletke) kerekedett belőle. Ha van kedvetek, olvassátok el... 

Erskine Caldwell: Isten földecskéje

„A völgy városában koldus a szépség, s az erős férfiak vágyakozása olyan, mint a megvert asszonyok szűkölése.”  

Nem sokat tudtam a könyvről, csak úgy megtetszett a címe, és a fura borítója. Talán még a fülszöveget is csak ímmel-ámmal futottam át... Szinte az első lapoktól megfogott a nyers, senkit, de legfőképpen saját magát és a benne foglalt embereket és életeket nem kímélő humora. Egy család, akinek tagjai külön-külön próbálnak boldogulni az életben, ki ki saját hite, elképzelése, meggyőződése szerint. Ty Ty Walden, az apa, farmer, földjét pedig idestova tizen-huszonéve szerteszéjjel lukak és gödrök tarkítják; ő az arany megszállottja. Míg vele maradt fiai, Buck és Shaw időnként már feladnák, új, másabb, színesebb élet után néznének, azt keresik esténként kimosakodva a városban is egy-egy kártyaasztal és lány társaságában, addig apjuk rendületlenül hisz, bízik, remél, és mikor az ő hite is ingatag talajra téved, hát új formába önti. Az Isten földecskéjében az a jó, hogy az mindig az Istené. Attól nemesnek, jónak érzi magát az ember. S még az is jó benne, hogy akár percenként, és mentálisan mozgatható ide-oda, éppen ahogy a szükség kívánja... 

Bódis Kriszta: Carlo Párizsban

 „Az az élet jó, ami van, ha cigányélet is, mert nincsen jobb.” 

Carlo nem francia, mégis (a) Párizsban él. Csakhogy ez nem az a Párizs. Nem a fények városa. Itt húsz éve mindenki sötétben jár még a budira is éjjel. Itt egy kivénhedt, tépázott és ezerfelé osztott-cincált villanypózna az Eiffel-torony, ami nem szerelmesek csókját és felajzott turisták látványát szívja magába napestig, hanem a párizsiak mindennapos, hangos-szagos életét. A városka pereme ez, a gettó, amiről még talán csak Isten nem vette le a kezét, de sokszor az emberek ebben sem lehetnek biztosak.