And the Liebster goes to...

Még alig ocsúdtam fel a múltkori kedves díj öröméből ~bejegyzés itt~, máris itt egy újabb, amit ezúton is szívből köszönök kedves Ariadne! :)

Neil Gaiman: Óceán az út végén

„Az óceán visszakerült a tóba, és bennem csak annyi tudás maradt - mintha álomból ébredtem volna egy nyári napon -, hogy nemrég még mindent tudtam.”  

Hát, valahogy én is így éreztem magam miután elfogytak a lapok...

De hogy még pontosabb legyek, olyan volt:

„Mintha egy álomról beszélt volna, amin osztoztunk. Egy pillanatig olyan közel merészkedett a tudatomban, hogy majdnem elértem.”

Bezzeg az ő idejükben...

(Forrás: google)

Ez most eléggé off lesz, de nem tudtam magamban tartani... 

A torlódó idő örvényében

„Megpróbálod visszapergetni az időt, percről percre, hogy rájöjj, hol tévedtél el. Gondolatban ismét bejársz minden utat, útelágazást, mellékutat. Így aztán észre sem veszed, hogy elveszel a történetben. A saját történetedben, amit lassanként, kis darabokból illesztettél össze, és mindennap elmeséled magadnak, hogy létezhess. És amikor visszatalálsz, csak akkor érted meg, hogy az idő nem körpályán fut, hanem spirálisan, és a múlt megértéséért kifejtett erőfeszítésed után már elég erőt érzel magadban, hogy előre nézz, a jövő felé.”

Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok


Elvesztem én is. Belevesztem. Odavesztem a Falcone család történetébe/ történelmébe, és közben minden porcikámmal élveztem. Csak ne kérjétek, hogy mondjam vissza a cselekményszálakat, neveket... Nem menne, elismerem. De nem is ez a lényeg. Hanem az érzés. Az áradat. Ahogy végigfolyik a kiáradt olívaolaj az utcán. Az ereimben.

Robert Fulghum: Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes

Olyan nagyon jó érzés, mikor az ember saját bejáratú "Bibliát" talál! 

Mint sokan, alapvetően én is ódzkodom az ilyen fajta könyvektől, melyeknek alcíme is olyasmi, hogy: Tűnődések hétköznapi dolgokról, tartva a beletuszkolt nagy, okos(kodó) erőltetett gondolatoktól...

Robert Fulghum nevével először, Schäffer Erzsébet: Káprázat az élet című írásában találkoztam. És ha ő az "ajánló", akkor természetes, hogy én is kipróbálom magamnak!

Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

Én tudtam, hogy képes vagyok még meglepni magam, és Kemese Fanni is tudta... A kis hamis... :)

Hát persze, hogy egy ilyen cím, hogy A napszemű Pippa Kenn  felkelti a kíváncsiságomat! 

Mert milyen lehet az a Pippa, akinek napszeme van? Hogy ment bele a nap a szemébe, és mit lát, amit én, vagy más esetleg nem? Ki lehet, és hol él? Kik a barátai? Milyen gondolatok, félelmek, vágyak rejtőznek a napszemek mögött? Egyáltalán, milyen az a napszem?

Hát ilyen, és ehhez hasonló kérdések keringtek bennem...

Cserebere fogadom...

Elnézést, hogy folyton változik a háttér, igyekszem mihamarabb megállapodni, de hát puding próbája... :)

Kincsemberek

Schäffer Erzsébet: Káprázat az élet 

Hogy csinálod, hogy így látsz? Ilyen nyíltan és szomjasan? Hogy lehetsz ennyire közel? Bocsásd meg tegeződésem, de aki olyan érzelmeket kotor ki a hamuból, melyek tán ott se voltak soha, az nem lehet Ön, az csak Te lehetsz!

Könyvhét(vége)

Derült égből könyvvásárlás...

Bármennyire is hangoztattam a nemrég lezajlott Könyvfesztivál alatt, hogy nem rajongok a tömegért, és bármennyire moly ellenes is, amúgy sem szoktam nagyon könyvet vásárolni, azért mégis ott repdesett bennem a vágy, az a kis hamis, és mégis csak úgy esett, hogy egymás után két nap is kisodort a megáradt Duna a Könyvhétre. Meg lehet nyugodni, mégis igazi moly szív ver bennem, szóval hátrébb a naftalinokkal!

Miamona irkál: „A végtelenbe, és tovább!”

Az utazás mindig élményekkel szolgál, jókkal, rosszakkal... Sosem csak a táj változik körülöttünk...

(weheartit.com)

„A végtelenbe, és tovább!”

Nem tudok!

Sophie Kinsella: Tudsz titkot tartani?

Drága Sophie! Úgy tűnik, nem tudok, és nem is akarok... Legalábbis a Panther Corporations titkait nem szeretném magamban tartani... De azért nincs harag... 

Zsöllye jelentések - Átutazók

(http://interia.blog.hu/)

Ismét a Vígszínházban jártunk, ahol Átutazókat láttunk.

Rachel Seiffert: Lore

Párom ajánlotta a könyvet, miután megnézte a belőle készült filmet, mondván, hogy ez nekem biztos tetszene...


 „Ez a semmi ideje háború és béke között. Mint a vizet taposni. Vagy visszatartani a lélegzetet, amíg elrepül egy madár.” 

A történet a második világháború végén játszódik, amikor Lorénak, miután édesanyjukat (Muttit) és édesapjukat (Vatit) külön-külön börtöntáborokba vitték, testvéreivel;  húgával Liesellel, ikeröccseivel Jürivel és Jochennel, valamint a karon ülő kis Peterrel Hamburga kell menniük a nagymamájukhoz (Omához). A feladat tehát roppan egyszerű, el kell jutniuk 'A' pontból 'B'-be...

Jennifer E. Smith: Vajon létezik szerelem első látásra?

„Nagyon kevésen múlott, hogy ne másként történjen minden.” 

Igen. Csak úgy, mint az életben a fontos dolgoknál általában...

Tipikusan az a cím, és borító, amit magamtól nem biztos, hogy a kezembe vennék, gondolván, hogy butácska, üres kis rózsaszín selyempapír, ami túl könnyen gyűrődik. Az ok, amiért végül mégis a kezembe vettem az volt, hogy életem első repülésére készültem, jobban mondva rettegtem, és egy kedves molytársam megemlítette, hogy ebben a könyvben vannak hasznos tippek hogy küzdjük le a félelmet és fóbiát.