Dennis Lehane: Hideg nyomon

Aki nagy Dennis Lehane és férfi krimi rajongó, az lehet, hogy ezúttal jobb, ha nem olvassa tovább lányos csacsogásomat! :) Ugyanis sajnos ezzel a könyvvel csak megerősítést nyertem, hogy a krimi, méghozzá leginkább a férfi krimi nem nekem való…

Pedig Lehane népszerűségét elnézve, nagyon igyekeztem és szerettem volna én is szeretni, de sajnos – ezúttal legalábbis – nem jött össze… Sok helyen besokalltam, már-már a feladás határán tengődtem, de aztán szerencsére mindig jött egy-egy rész, ami valahogy mégiscsak átlendített a megannyi holtponton...

Efrájim/ Ephraim Kishon: Kezicsókolom'

Mostanában nagyon nagy hangoskönyv korszakomat élem. Jövök, megyek, térülök, fordulok, s fülembe nem a rock zubog... hanem a szavak. Idén elfogyasztottam már pár kis irodalmi fülbevalót, hiába, ha egyszer belejön az ember lánya...

Schäffer Erzsébet: Hajnali játékok

„Arra gondolt, milyen kevés az igazi alkalom. Amikor együtt… Igazán együtt! És mennyi a kényszer, mennyi a hétköznap, amiből milyen öröm néha kicsiholni az ünnepet.” 

„Nem tudom hogy van ez… Az ember össze-vissza él, rohan, szalad, azt hiszi csinál valamit. Néha aztán megáll egy pillanatra. Szinte semmi nem történik ilyenkor (…) És ez elég.”

„Semmi nem történik?

A legfontosabb történik ilyenkor.

A lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden.”

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Már megint hogy került a kezembe ez a könyv... Beleszerettem a borítójába! Nem vitás! És alighogy megnyugodtam a felismeréstől, hogy hála a magasságosnak nincsenek benne vérszívók, jött a következő sokk, ami persze a címéből egyértelműen ki is derül: a rettegett, r-betűs, ma még leküzdhetetlen kórról van szó: rák, jobban mondva leukémia, azaz fehérvérűség. Azt tudni kell rólam, hogy én három fajta könyvet nem veszek a kezembe: vámpírosat, kalózosat és olyat, amiben valaki rákos. (Ez utóbbival persze tudatosan vagy nem tudatosan tettem már néhány kivételt. Az első kettőtől eddig sikerült távol maradnom. De cölibátust nem fogadok! :) ) 
Ezt a könyvet egy kistérségi könyvtár direkt a kedvemért szerezte be, miután annyi jót olvastam róla, így hát egyértelmű volt, hogy erőt kell vennem magamon, és még ha a Becéző szavak (amit egyébként nem voltam hajlandó végignézni, bezzeg az Acél magnóliákat, Édes mostohákat, Ősz New Yorkban-t igen...) vágatlan, rendezői verziója tárul is elém, tengernyi extrákkal kiegészítve, akkoris végig kell küzdenem magam rajta!

Egyet mondhatok: Megérte!

Schäffer Erzsébet: A temesvári lány

Olvasás után megfogadtam, hogy molyra nem írok róla! Nem is tettem. De akkor még nem volt blogom, és itt muszáj, hogy szerepeljen!

Kell, hogy olvassátok!

Kell!

Nektek kell!

Értetek!

Schäffer Erzsébetért!

A világért!

Nehéz szavakba önteni mit is kaptam én ettől az írástól, s magától a szerzőtől. Nehéz, de megpróbálom!

Szabó Magda: Az ajtó

„Az alkotni tudás – ahogy Szabó Magda írja – kegyelem eredménye”. Az biztos, hogy Neki nagyon nagy marokkal jutott ebből a kegyelemből, mindannyiunk örömére.

A Katalin utca után a második komoly Szabó Magda művem. Itt is csak úgy sodródtam az írónő szavaival, melyek néhol tőrdöfésként értek, de érdekes módon, „meg sem éreztem”, „a seb” ugyanis nem kezdett azonnal „vérezni”,” fájni”, csak kicsivel később, de akkor egyszerre öntött el a zsibbadt döbbenet. Ilyenkor bizony volt, hogy még vissza is kellett lapoznom, hogy elhiggyem, amit agyam kis ideje olvasott, de még fel nem fogott, pedig a koncentráció teljes és zavartalan volt.

Mosolygós szombat délután

Janikovszky Évát olvasni jó! (Hollári-hollári-hollári-hó:)) Ő az, aki bárhol, bármikor mosolyt csal az arcomra. Ez év novemberében történt, hogy egy molyos kihíváson felbuzdulva, egy egész délutánt az írónő "társaságában" töltöttem. :)

Az alábbi 5 kis szösszenettel sikerült mosolygásra bírni az arcomat...

Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból

Régóta várólistán csücsült, most egy saját kihívás kapcsán került végre a kezembe.

Az örök téma: férfi és nő; a két pólus, mi hol taszítja, hol vonzza egymást, hol a kettőt egyszerre... Kiismerhetetlen, megfejthetetlen, beszabályozhatatlan, skatulyátlan, örök rejtély... vagy talán épp, hogy egyszerű, mint az egyszer egy, csak mi akarunk többet belelátni? Nos, bevallom nem tudom melyik az igaz, néha így érzem, néha úgy. Ez a dráma sem vitt közelebb a megoldáshoz... A férfi-női kapcsolatokról olvasni szerintem olyan, mint egy labda után futni, amibe, mikor elérjük, mindig belerúgunk egyet, így az soha nem lesz teljesen a miénk, viszont "kajtatás" közben legalább körülnézhetünk a világban. Tudom, hogy nem létezik tökéletes, végső megoldás a felmerülő kérdésekre, mégis jó újra és újra elmerülni benne.

"Külsőleg a férfiak és nők kapcsolata megváltozott. Talán. De a valóságban ugyanolyan, mint száz évvel ezelőtt. Nevetséges, nem?"

"Egész egyszerűen azt hiszem, hogy te meg én szeretjük egymást. Földi módra, tökéletlenül."

Wass Albert: A funtineli boszorkány

„Jó vagy és szelíd. Szeretni akarsz, és halált osztogatsz. Nem érzed a gyűlöletet, aminek eszközéül jöttél erre a földre.”

Nehéz összeszedni a gondolataimat e könyv kapcsán, mert leírhatatlanul nagy élmény volt, talán, sőt, azt hiszem biztosan életem eddigi legelsöprőbb erejű könyve...

Szégyen, nem szégyen, bevallom semmit nem tudtam Wass Albertről korábban, és a könyvre is legfőképp a címe miatt figyeltem fel. Gondoltam boszorkányos, misztikus, mesés, ide vele!

És amit végül kaptam, az alig megfogalmazható...

Találkozás Schäffer Erzsébettel

Most értem haza egy Schäffer Erzsébet író-olvasó találkozóról… amiről szinte az utolsó pillanatban értesültem, hogy lesz. 

Itt kavarog bennem az élmény, mint a veszett örvény, fel-felbukkan belőle egy-egy tajték, de mire megfogalmaznám már el is illant, és jön a másik, csak kapkodom a fejem, és az egész egy nagy érzésörvénnyé válik…… minden itt van, itt kering, mint hurrikántölcsérben a házak, autók, kismacskák…. Nem is tudom minek írom most ezt a karcot, nagy kusza odavetemény… De ez az érzés feszít, ki akar törni, bár azt sem tudja hol van, vagy ki ő, mi ő… Hát szóval igen! Számomra Ő az ÍRÓ! Nem, nem is író…. LÁTÓ! Mert ő megy a világban, és lát!

És érez! 

És figyel! 

És hallgat! 

És befogad! 

És megoszt! 

És kitár! 

És kér! 

És vár! 

Eddigi életem egyik, ha nem legmeghatározóbb élménye volt ez a találkozás… 

Találkozás Fábián Jankával

„A könyveknek saját sorsuk van…” 

Pénteken alkalmam nyílt részt venni egy író-olvasó találkozón Fábián Jankával. A viszontagságos időjárás sajnos nagyon sokakat elriasztott, így meglehetősen családiasra sikerült a hangulat, cirka 30 fővel.

Az írónőről már első pillantásra is egy dolog lerítt: a szerénysége. Ami már-már félénkségbe csapott át, így nem tudtam mit várhatok a beszélgetéstől. 

Arcán nyoma sem volt elégedetlenkedésnek, hogy csak ennyien gyűltünk össze, inkább örülni látszott a meghitt kompániának...

Fábián Janka: Emma szerelme

A némát lány olvasása után, és azután, hogy testközelben is találkozhattam az írónővel, nem volt kérdés, hogy belevágok a nagy családregényébe is, melynek első része az Emma szerelme.

A történetben a kislányból felnőtt nővé cseperedő Emma, olykor igencsak viszontagságos sorsát követhetjük nyomon. Együtt leplezhetjük le vele a múltat, és érthetjük meg a jelent. Mindezt három helyszínen: az örök bohém és csábító Párizsban, Budapesten és a mindig ringató Balatonon.

Tetszett a történetbontogatás, az egymásra épülő és egymást kiegészítő utalások, de Fábián Janka úgy látszik mindig felültet egy hullámvasútra… Második könyvem volt tőle, de a „forgatókönyv” szinte ugyanaz: először nem nagyon fogott meg, túl egyszerűnek, kiszámíthatónak, már-már közhelyesnek éreztem; utána rájöttem, hogy tetszik ez az egyszerűség, erőteljesebb lesz bennem a képi világ, minden sallangtól mentes; aztán a közepe felé megint csak leejtett kissé, megint túl kiszámíthatónak éreztem; ám a végére mégiscsak közel került hozzám a történet is és szereplők is. Sőt, eltörött nálam is a mécses, pedig bevallom, diszkrét cinizmussal olvastam molyon az előttem szólókat, akiknek könnyeket csalt a szemébe… :) 

Fábián Janka szavaival a legjobban talán úgy tudnám megfogalmazni:

„Én nem meghódítani akarom, hanem szeretni.”

Ugyanis az az érzésem, hogy ő sem feltétlenül meghódítani akar mindenkit, hanem örömet szerezni azoknak, akik ezt igénylik.

~ Értékelés: 10/8

Várom folytatást! :)

Schäffer Erzsébet: A hintalovak nappal alszanak

Büszke vagyok magamra, mert úgymond én fedeztem fel Schäffer Erzsébetet magamnak, e különös, figyelem felkeltő cím kapcsán. Molyra is én vittem fel, és azóta örömmel látom, hogy mások is ugyanolyan nagy örömmel "olvassák", akarom mondani, hallgatják. Mert ez egy igazi irodalmi fülbevaló, a szerző saját előadásában. Ez első hallásra kicsit furcsa volt, de aztán pillanatok alatt beszippantott a hangulata, a hangjának kedves. őszinte csengése.

Ezzel a könyvvel igaz kincset találtam! Lázár Ervin szavaival, ennél a válogatásnál nem értek egyet, ebben nincs önfeledtség. Csak Élet. Tiszta, selymes, ólmos, igazi Élet. Egyik kezével torkomat szorítja, míg másikkal az arcomra csal mosolyt. 

„Olyan volt a szeme, hogy ha sokáig néztem, elhittem azt is, amit nem is gondolt. Benne tükröződött minden: a hűségünk, az ártatlanságunk, a fogadalmunk, hogy soha senki mást… És benne volt még valami. Hiába nevetett, mindig ott csillogott valami kimondatlan szomorúság a barna írisz aranypöttyeiben.” 

Schäffer Erzsébet érzelmekről ír, hangulatokról, apró könnycseppekről, melyek nap, mint nap végiggördülnek arcunkon – láthatóan vagy láthatatlanul/ örömtől vagy bánattól–, csak éppen mi magunk nem mindig tudunk nevet adni neki. De olykor nem is kell nevet adnunk, elég ha magunkat adjuk át az érzésnek tiszta szívvel. Én még biztos, hogy sokszor megteszem!

"Olyan jó igent mondani a világra. Erre a mostoha, elrondított, mégis gyönyörű világra."

(Forrás: www.tumblr.com)

~ Értékelés: 10/10 és örök kedvenc!

Kedvenc történetek lettek: Ezüstrózsa, Négy fohász, Pipacsvirágom, Biciklin

Fábián Janka: A német lány

Legelső regényem volt az írónőtől, és be kell vallanom, eleinte nehezen barátkoztam a könyv „egyszerűbb” stílusával... Kezdetekben kicsit (nagyon) hiányoltam az egyedi szófordulatokat, észrevételeket, látásmódokat, megnyilvánulásokat. Eddig még nem nagyon olvastam hasonlót. Mintha a szerző teljesen tudatosan távol tartaná magát a szereplőitől, a történésektől. Leír mindent, amit kell, érzelmeket, gondolatokat, csak közben nincs egy-két jel sem arra, hogy milyen lehet Fábián Janka, mit tenne ő, hogy érezne ő. Ezt amúgy teljesen elfogadom, sokszor az egyszerűség jelenti a többet, csak én jobban rajongok az olyan írókért, akiknek egy-két sorából, gondolatából ki lehet találni kiről is van szó.