Jostein Gaarder és én

Jó ideje várólistán csücsült A történetárus és A narancsos lány is... Először, ami kezembe akadt az a Tükör által homályosan volt, telve reménnyel és bizalommal kölcsönöztem ki a könyvtárból, gondolván, hogy egy kis gyöngyszemet találtam...



Ám a csoda elmaradt, a könyv pedig félbehagyva került vissza a könyvtár polcára...

Ezután jött A történetárus, amit sikerült végigolvasnom ugyan, sőt 5 pontot kapott a 10-ből, és itt most szerettem volna idelinkelni a bejegyzésemet róla, ám akárhogy írtam be a keresőmbe, nem találtam... Ami furcsa, hiszen már jó ideje mindenről írok, még akkor is, ha nehezemre esik. De ehhez mindössze egy molyos értékelést találtam:

Többet vártam… Nem tudom miért… Tetszett az eleje, a történetek közül volt pár ami egyenesen idegesített, és az is, hogy olyan hosszan taglalja, például maga a központi sakkos történet; tetszett az elgondolás és pókháló fonás; rettenetesen levont az értékéből a vége.
10/5
Bővebben: Egyelőre nincs és nem is hiszem, hogy lesz…

Alatta pedig a legjobb barátnőm meglepődését: 

„Ó. Ez meglepett. Kár, mert azt hittem téged is megbolondít kicsit :(”

Én is azt hittem... és nagyon sajnáltam, hogy mégse...

Most pedig, mikor Húsvétra hazautaztam, kerestem valami rövidkét a vonatra, mert A virradat ígérete, amit jelenleg olvasok túl nagy, ráadásul kölcsönbe van, féltettem, nem akartam elővenni. És akkor megakadt a szemem A narancsos lányon. Rövid, hangzatos, de Gaarder... Nem baj, gondoltam, biztos eljött az ideje, hogy megtaláljuk a közös nevezőt végre. 

Annyira szerettem volna szeretni... 

Be kell vallanom, hogy jól indult. Egy rég elhunyt édesapa üzen a múltból a jövőnek. Georgnak, fiának írja meg a hosszú levelet, benne a narancsos lány történetével. Már megint egy jó alapkoncepció. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad ezt most végigolvasom. De egyre csak fogytak a lapok és én egyre nyűgösebb lettem...

Jostein Gaarder - forrás: www.tv2.no

Hogy mi a baj vele (és Jostein Gaarder írásaival úgy általában), még nem sikerült teljesen pontosan meghatároznom. Azt éreztem, hogy erőltetett. Tuszkolja lefelé a Hubble űrteleszkópját és világmindenségét és narancsait a torkomon én meg fulladozok... Coelhónál éreztem ilyet utoljára, és ott, akkor a Tizenegy percnél, életem egyik legemlékezetesebb rossz olvasási élményénél vele abba is hagytuk. Hogy akkor miért erőlködtem Gaarderrel... a jó ég tudja. :) Adni akartam neki még egy esélyt (meg még egyet és még egyet...)

De itt most elválnak útjaink, megértettem, hogy bármennyire is sajnálom, nem nekem ír, a történetei nem nekem szólnak. Pedig nagyon szeretem a köntösbe bújtatott filozófiát és merengést, de ahogy Coelhónál sem találtam meg - illetve ott a legelső könyv, amit olvastam tőle még tetszett, mert jókor talált meg, de utána rájöttem, hogy az se eredeti történet, és hogy mindbe ugyanaz az erőltetett maszlag van ,- úgy Gaardernél sem fogom. Még jó, hogy azért ott van nekem Michael Ende a Momójával. És A kis herceg, és azért még tudnám sorolni szerencsére, szóval nem kell se sajnálni, se félteni. Keresek én bőszen tovább. :)

(Forrás: we♥it.com)