Grecsó Krisztián: Vera

„A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.”

Régóta szemeztem Verával, csak a nagy, olvasói válságomban nem mertem belevágni, mert belül valahol tudtam, hogy én ezt szeretni fogom. Szeretni akarom... Kicsit olvasgattam a véleményeket, és bizony volt olyan, hogy valakit nem kapott el, nem sodort magával, sőt elég nyögve-nyelős volt az olvasás, így hát még vártam tovább...

Stacey Halls: Familiárisok

Olyan régen olvastam ki egy könyvet, és olyan régen írtam bejegyzést, hogy hirtelen a jelszavamat sem tudtam, és keresgélnem kell a blog opciókat is... De újra itt vagyok, és ez jó érzés! 

Molyon (ebben a pillanatban) 555 csillagozása van. Még jó, hogy nem 666...

Végtelenül sok megkezdett és negyedbe- félbehagyott olvasási próbálkozás után, végre pontosan azt kaptam Stacey Halls regényétől, amire vágytam, csak magam sem tudtam, hogy vágyom... Egy réges-régi, kosztümös történetet, ami se nem kiemelkedően jó, se nem rossz, egyszerűen csak sodor magával, elejétől a végéig leköt, suttog, csalogat, amikor épp nem olvasom, és újra meg újra ugyanolyan érdeklődéssel tudtam fejest ugrani bele, mint először. Ez most elsőre lehet, hogy nem győz meg senkit, hogy ez a könyv jó, de ha valaki látná, mit össze nem szenvedek mostanában az olvasással, ami egykor kikapcsolt, lekötött, és napi cselekvés volt, az tudná, hogy ez most a legnagyobb bók, amit könyv tőlem kaphat...

Rosemarie Eichinger: Esznek-e ​a halottak epertortát?

Van, akinek a temető a fájdalmak és gyász helye. Van, aki direkt kerüli. Van, aki szeret bolyongani bennük, beszívja a múlt illatát, idilli, természetben gazdag parknak tekinti. És van, aki ott él... És a hangsúly az él-en van!  

„Emma szereti a temetőt. Itt érzi otthon magát. Apja ássa a sírokat, ő az égnek meredő sírkövek közt játszik. Ez így van, amióta az eszét tudja. Ma már persze nem játszik olyan gyakran. Vagy legalábbis nem úgy. Mégiscsak Betöltötte a tizenkettőt! Többnyire keres magának egy nyugodt helyet, olvas, rajzol, vagy a Nintendóval játszik.”

Edward Carey: Kicsi

Ez a könyv Kicsiről  szól. Aki nem is olyan kicsi... Vagy talán mégis az, legalábbis az elején, de a végére nagy lesz. Pedig már az elején sem egészen kicsi. Nem más ő, mint a híres, viasz-panoptikumáról ismert Madame Tussaud. És az ő életének rémisztő és csodálatos regénye.

„Az emberek azért is jönnek, hogy megérintsenek engem. Úgy hívnak: a Történelem Asszonya, mások meg úgy: Idő-Anya. Sokan Madame Tüsszögnek csúfolnak. Mondhatni, közintézmény vagyok. Régebben az élettörténetemet is elmeséltem a látogatóknak. Ez mind igaz? – ámuldoztak. A viasz, feleltem, a viasz nem tudja, hogyan kell hazudni.”

Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások

„Talán elsiettünk egymás mellett a tömegben a mai napon, nem is vettük észre, a te kabátod szövetszálai belegabalyodtak az enyémbe egyetlen pillanatra, aztán már messze jártunk.”

 

Fredrik Backman szövetszálai bármikor belegabalyodhatnak bármimbe és mindenembe. És sose fogunk messze járni, még ha messze is járunk... A könyvei végére mindig lesz egy kabátom a szálaiból. Van egy szekrényem, külön csak az ő kabátjainak, hogy bármikor, ha fázom, és semmi nem akar felmelegíteni, akkor mégis felmelegedhessek. Tökéletes évkezdő olvasás, jobban nem is választhattam volna!

Joanne Harris: Az epertolvaj

 

 

„Az a szél... Sosem áll el. Füstszagot és fűszerillatot hoz. Egyszerre fúj minden irányból: a forró délről, a hívogató keletről, a merengő nyugatról és a ködös északról. A lehullott levelek között motoz, a hajam vörös szálait cibálja.”

Újra feltámadt a szél! Feltámadt, és magával ragadott, elvarázsolt, elbódított, leejtett, újra felemelt, összerázott, hidegre fújt majd újra átmelegített. Bolyongtam a Tannes partjain, csokoládéillattól bódultan, ami egyszerre volt édes és keserű...

Alice Munro: Anyám álma

Gondoltam, ha már szemmel mostanában nem megy, próbálkozom füllel. Kapóra jött egy vergődős éjszaka utáni kialvatlanság... Gondoltam, majd Für Anikó szeretett hangja hajnalban álomba ringat... 

Angelique Panagos: Egyensúlyban

Mostanában minden és mindenhogy vagyok, csak egyensúlyban nem... Az élet minden területe kicsit ingadozni látszik alattam, előttem és mögöttem. Hogy mást ne említsek, az olvasás se megy úgy, mint régen. Igen, sajnos, ezt kell írnom, hogy nem megy... Pedig hosszas pihentetés után már az erőltetés hibáját is elkövettem...

Nincs türelmem, kitartásom kb. semmihez az elmúlt időszakban. Se olvasni, se írni, és sorolhatnám még mi minden máshoz sem. Nem panaszkodni szeretnék, ezek sajnos jelenleg egyelőre csúf tények... Van, hogy próbálkozom ennek az egyensúlytalan állapotnak a megváltoztatásán, de legtöbbször csak hagyom, imbolyogjon velem a csónak, amerre jólesik neki, (még akkor is, ha nekem nem esik jól.) Belesüppedtem a melankólia kényelmesen kényelmetlen, ragadós, meleg bugyrába. 

This is US?! ~ Rólunk szól?!

Néha van az a könyv, ami vonz magához. Magunk sem értjük, hogy miért. Elkezdjük olvasni, és még akkor sem értjük. De valahogy, valamiért nem tudjuk letenni. Ha le is tesszük, valami hajt tovább, hogy újra felvegyük, és olvassuk tovább. Helyenként hülyeségnek érezzük. Közhelyesnek. Unalmasnak. Miért is olvasom én ezt? Nem is olyan jó... És akkor mégis miért nem tudom letenni?! És akkor egyszer csak megértjük. Eljön az oldal, ahol a nekünk szánt üzenet, AHA-élmény, hívjátok-ahogy-akarjátok van. Még az is lehet, hogy a szemünk csak úgy átsiklik rajta először, az agyunk vagy szívünk nem. Hoppá. Álljunk csak meg. Mi volt az? És betalál. És elolvassuk újra meg újra meg újra. Lehet, hogy nem csak ez az egy mondat lesz benne, hanem több. Nekünk szól. Rólunk szól. De leginkább: Hozzánk szól.

Joanne Harris: Szederbor

...avagy: Bor, mámor, Joanne Harris:
Emlékszem, régen sosem értettem a nagy hűhót, amit egyesek a bor körül csapnak. Ezt a nagy mítoszt és szenzációt és hozzáértést... Zsenge koromban, speciel nekem csak arra volt jó, hogy elbóduljak, és csakis az édes változatokat nem köptem ki. Azon belül tőlem lehetett olcsó vagy kannás, kevertem kólával vagy Schweppes naranccsal. Aztán jött a fröccsös korszak, ahol már elkezdtem a bor ízére is figyelni a hatása mellett... Aztán mire közel harminc lettem valahogy engem is elért ennek az egésznek a szele... Elszürcsölni egy-egy pohár testes, minőségi, száraz vörösbort, amit már eszemben sincs  keverni vagy kiköpni, miközben elgondolkodik az ember az élet értelmén és miértjein. Különösebben nem értek hozzá még ma sem, bár nagyon szeretnék, de olyanokat már én is tudok mondani, hogy milyen kerekdeden fűszeres, meg érezni a lankák zamatát. És közben el is hiszem a lankákat egytől-egyig... :D

Fannie Flagg: A ​Redbird Christmas

Karácsonykor a legtöbben emocionálisabbak, befogadóbbak, érzékenyebbek vagyunk. Nyitottabbak a szépre, giccsre. Érzésekre, illatokra, emlékekre. És a karácsonyi regények ezt kihasználva jól elringatnak, mint egy fodrozódó vízen lebegő csónak. Ilyenkor a szívbe markoló történetek erősebben hatnak, a kacagások gömbölyűbbek, az ölelések szorosabbak. Én pedig arra gondoltam, ugyan ki szabja meg, hogy karácsonyi történeteket csak karácsonykor olvashassunk? És ha én nyáron vágyom minderre? Akkor mi van? Semmi! Akkor sötétítsünk be, tekerjük a ventilátort / légkondit feljebb, kapcsoljunk melengető fényeket, főzzünk egy fahéjas teát, és máris lehet karácsony mondjuk augusztus közepén is akár! 

Bár az időjárás jóval enyhébb, mint ilyenkor általában, azért azt mégsem mondhatom, hogy annyira messze elrugaszkodtam a karácsonyi időszaktól... De a lényeg, hogy lehessen karácsonyi hangulat, amikor csak vágyunk rá! Én például most direkt megvártam, míg lecseng a naptár szerinti ünnep, ami tele van rohanással, és megvártam míg eljön a lappangó január, ami amúgy is hosszú, szürke, hideg (már általában, most nem annyira), bekuckóztam, és olvastam. Hát van ennél jobb?! 

Miamona's Reading Challenge 2018

Immár, azt hiszem, hagyománynak tekinthető, hiszen negyedik éve indítom útjára olvasási kihívásomat, amiben még mindig az a jó, hogy a kategóriák összemoshatók, át- és összejárhatóak, vagy ha nem tetszik kicserélhetőek. Az igazán elszántak teljesen saját listával is indulhatnak, ami a csövön, vagyis a lapon kifér! :) 

Sok visszajelzést kaptam az elmúlt években, hogy élvezitek a megálmodott kategóriákat, de jöttek olyanok is, nagy örömömre, akik teljesen saját ízlésükre szabták a listát. A kihívás oda-vissza teljesíthető, tehát kereshettek nektek tetsző könyveket, amik lefedik a kategóriákat, de ha csak úgy szabadon garázdálkodva olvasgattok, és ráeszméltek, hogy jééé, ez az MRC-ben a 4-es kategória, hát ráhúzhatjátok nyugodtan mint a vizes lepedőt. A kihívás molyon is követhető. Van plecsni is meg minden! :)

Jennifer Donnelly: Északi fény

A magyar borító nem tetszik... 

Elég sok könyvbe belekezdtem mostanság, és mivel megfogadtam, hogy ha valami nem fekszik, azt nem erőltetem, így elég sokat félre is hajítottam (nyugi, nem szó szerint). A címén akadt meg a szemem, őszintén megmondom, nem is emlékeztem mikor tettem fel a várólistámra vagy hogy miről szól. Északi fény - pont úgy hangzik, mint amit az ember lánya, karácsony táján, télvíz idején talán szívesen olvasgatna. Így hát belevágtam. És azt kell mondjam, nem bántam meg! Hosszú idő óta az első könyv, ami elejétől a végéig lekötötte és fenntartotta az érdeklődésemet. És ez mostanában sajnos nagy szó... 

Szumma szummárum 2017

Képek: Pinterest

Az idei szummázás egy kicsit más... Mert az évem – könyves és olvasós szempontból – nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem. Nagyon keveset olvastam. Még kevesebbet írtam. Bejegyzést is, mást is... Kivéve bevásárlólistát. Azt elég sokat írtam... :D

Azt hiszem, hogy talán sok lett magammal szemben az elvárás. Bejegyezni akkor is, ha nincs kedv. írni arról is, amiről nem esik jól. A sok reci. Egy mások által nagy ígéretekkel kecsegtető pályázat, amiből még csak szikra sem lett... Ez volt az egyik oldal. A másik pedig a lány, na jó, nő, aki nagyon erősen, intenzíven elkezdett kifelé is élni. Az utolsó könyves bejegyzésem márciusban keletkezett (Tom, kicsi Tom), és valóban stimmel, mert megérkezett a tavasz, s én akkor lettem ravasz. :D Mentünk állandóan, mint a mérgezett, de boldog(!) egerek, nem bírtam megülni sem a fenekemen, se egy könyv felett. Látni akartam, tapintani, érezni, utazni, biciklizni, őrjöngeni. A könyveket egy picit lecseréltem zenére ♫♪, és ahány könyvet nem olvastam el, helyette voltam egy koncerten. Ha ezt mégis számszerűsítem, akkor cirka 50 koncert! Azért az nem semmi?! :D