2018. február 7., szerda

This is US?! ~ Rólunk szól?!


Néha van az a könyv, ami vonz magához. Magunk sem értjük, hogy miért. Elkezdjük olvasni, és még akkor sem értjük. De valahogy, valamiért nem tudjuk letenni. Ha le is tesszük, valami hajt tovább, hogy újra felvegyük, és olvassuk tovább. Helyenként hülyeségnek érezzük. Közhelyesnek. Unalmasnak. Miért is olvasom én ezt? Nem is olyan jó... És akkor mégis miért nem tudom letenni?! És akkor egyszer csak megértjük. Eljön az oldal, ahol a nekünk szánt üzenet, AHA-élmény, hívjátok-ahogy-akarjátok van. Még az is lehet, hogy a szemünk csak úgy átsiklik rajta először, az agyunk vagy szívünk nem. Hoppá. Álljunk csak meg. Mi volt az? És betalál. És elolvassuk újra meg újra meg újra. Lehet, hogy nem csak ez az egy mondat lesz benne, hanem több. Nekünk szól. Rólunk szól. De leginkább: Hozzánk szól.


Bár szépen felvezettem, és most mind izgatottan várjátok eme könyv címét, ez a bejegyzés most nem könyvről szól. Hanem rólunk... Haha... Nem szoktam sorozatokról írni, nem is tudom, hogy valaha írtam-e, és sosem gondoltam volna, hogy ez lesz az első, amivel kivételt teszek...

Anno még szinkronosan kezdtem neki a párommal, és rögtön láttam rajta, hogy ez nem az ő világa. Hogy vajon ezért-e, de azt éreztem, hogy nem is az enyém. Túl csöpögősnek, túl mesterkélten meghatónak, minden hölgyet, lányt, anyát, húgot ésatöbbit mesterséges, nagy amerikai könnyekre fakasztónak tűnt. Amire soha senki nem tesz fel sminket, és leginkább egyedül nézi, hétről hétre, egy pohár testes, vörös társaságában, amíg a férje, párja, gyereke, apja ésatöbbije focit néz vagy akármit, ami tesztoszteront termel...


Képek forrása: google


Voltak hullámvölgyeim. Be kell vallani nőiesen, volt, amikor elkapott. És volt, amikor leejtett, és arra gondoltam, Miért is nézem ezt?  Aztán a kolléganők elkezdtek beszélni róla, és hirtelen úgy éreztem magam, mint anno a gimiben... Idegesített, hogy nem tudok hozzászólni a témához. Így hát néztem. És azt kell mondjam, hogy minden egyes rész és mozzanat ide vezetett...

... Pontosan a 14. részig. (2. évad) Lehet, hogy a testes vörös ÉS a nő beszél belőlem, de azt hiszem, olyan érzelmi katarzisom volt, mint már nagyon régen. Legalábbis könyvtől vagy filmtől. Azt hiszem, csak Az élet szép volt eddig képes ennyire mélyen belém marni...


A (2. évad) 14-es rész nem csak azért különleges, mert minden kiderül arról a bizonyos esetről, amiről így vagy úgy, de minden rész szól. Megtudjuk az addig is már sejtett részleteket. Amelyek szörnyűek voltak magukban is, de látva és átélve még sokkal megrázóbbak. Hanem azért is különleges, mert most értjük meg, hogy minden egyes butának tűnő, idegesítő, felesleges részlet kellett. Kellett, hogy értsük az egészet (Az Egészet!) Hogy ismerjünk mindenkit. Értsünk mindenkit. És ha esetleg bizonyos korábbi részek el is törpülnek, ez úgy soroz minket érzelmileg, mint egy nyughatatlan, legyőzhetetlen bokszoló, akinek, ha az élete múlik rajta, vagy szabályt kell szegnie, az se érdekli...




És most, miután már nincs több nedvesség a szervezetemben, amiből könny képződhet, arra jutottam, hogy haragszom! Mert ITT és MOST kellett volna, hogy véget érjen minden. Legalábbis számomra ez most annyira kerek és egész, hogy elképzelhető, hogy nem nézem tovább. (Ha kibírom. Pedig már 15. rész is van... :D) 

A történetről nem szeretnék írni. Meg hogy kik a kedvencek (Jack és Randall!!!) ésatöbbi.  Maradjon ez csak az ami; érzelmi katarzist megörökítő impulzus-poszt (melyben direkt nem használok felkiáltójeleket! Hoppá...) És most majdnem belinkeltem a portponthu linkjét a sorozatnak, de megláttam, hogy vígjátéknak van besorolva, és be is zártam az oldalt. :D Biztos találtok róla infót, ha szeretnétek a neten. (Persze, ha kommentben kérdeztek, a legnagyobb örömmel és fecsegéssel válaszolok! :D)




És mielőtt szaladnátok sminket lemosni, bort bekészíteni, párotokat / családotokat  páros lábbal kirúgni otthonról, ne feledjétek, hogy ami az egyik embernek katarzis, az a másiknak csak fejingatás vagy... pl... Coelho... :-/ :DD

De ha ne adj isten hasonlóakat éltetek át mint én, örömmel veszem az élménymegosztást. Természetesen spoiler jelölésekkel, ha indokolt. 



Összességében azért ez még mindig This US - azaz amerikai. Nem is kicsit. És holnap már lehet meg sem születne ez a bejegyzés, de most nagyon jólesett. Megírni. És megríkatni. Őket. Magamat. Titeket. Minket. Szerintem a könnycsatornáim is hálásak. Vagy ha nem, hát így jártak... :D



A... Tudjátok mit... elfogyott a kreativitásom mára... A MINDEN vagy éppen a semmi legyen veletek, ahogy épp jólesik,
Miamona

10 megjegyzés:

  1. Épp most nézem a 2x12-t :D A második évad 14. részéről van szó? Annyira legtaglózó volt már az első évad vége is, de olyan ügyesen kerülgetik a témát - imádom ezt a sorozatot. Nemrég írtam én is a másik blogomra egy kis ajánlót, de azóta még jobban szeretem - annyira okosan felépítve, ahogy a második évadban körüljár egy jelenetet, több szemszögből.
    Nekem egy bajom van, és az az anyuka karaktere - nem tudom nekem túl sok, és annyira fura öregen, mondjuk Miguel is... :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bocsi és köszi igen, bele is írtam, hogy 2. évad. :)
      Igen, okos, de már azért többször majdnem abbahagytam, szerintem elég ingadozó a színvonal, illetve az érzelmi adag... :D
      Na az anyukával vagyok pont én is így, fiatalon imádom, de öregen... Lehet jobb lett volna, ha más játssza vagy nem tudom...

      Törlés
    2. Izgulok, szerintem ma ez lesz a program, hogy eljussak addig a részig :)
      Ezért jó szerintem hetekre elosztani, nekem is voltak olyan részek amik nem tetszettek, és akkor pár napra 'pihentettem'.
      Igen, mert néha úgy néz ki, hogy oké rövid a haja is kész, közben meg kb 60+ évesnek kellene lennie.

      Törlés
    3. Mondjuk én általában darálni szoktam a sorozatokat, de ezt tényleg jó beosztogatni. :)

      Törlés
    4. Nekem is nagyon-nagyon fura az anyuka karaktere idősen, valamiért taszít... Szerintem jobban jártunk volna eleve egy más castinggal az anyukára, mert néha fiatalon is félresiklik nála valami. Miguel is zavaró.
      Azért hullámzó talán a színvonal, mert túl sok a különböző rendező. :/
      Nekem igazi katarzis az első rész vége hozott, és még néhány epizód az első évadban. Persze többön sírtam, de most ez a 14-es nagyon leejtett... Talán túl feltornászta az elvárásaimat, hogy vártam a katarzist. SPOILER meg talán már túl rég vártam, hogy hogy is halt meg az apa... Valahogy most már nem jelentett nekem szinte semmit, előbb kellett volna ellőni ezt az érzelmi patront SPOILER VÉGE.
      Pedig jól nekikészültem ennek a résznek, de a 11-12-n szerintem többet pityeregtem most.

      Törlés
    5. Akkor biztos én harangoztam be túlságosan. Sajnálom. Nekem pont jókor volt, jó helyen, nem bánom, hogy nem előbb, és nekem volt érzelmi katarzis, de lehet csak épp olyan hangulatban is voltam.

      Törlés
  2. Mikor elkezdtem, majdnem mindjárt az elején abba is hagytam, de aztán, mikor értelmet nyert a 3. kisbaba dolog, mégis folytattam. :)

    A 2. évadot még nem kezdtem el, mert maradok a szinkronosnál, és az még csak most fog kezdődni pár nap múlva, de én is ugyanaezt a változó színvonalat érzem. Hogy egyik pillanatban rettentően idegesít, utána meg elkap valami, és teljesen leragadok az adott epizód előtt. De abbahagyni nem tudom, muszáj néznem. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor neked is hasonló volt a kezdet, mint nekem. :D
      Hú, szerintem nekem amúgy sokat segített rajta, hogy eredetiben nézem. Pedig általában én is szinkron párti vagyok.
      Igen, bármennyire hullámzik is, azt érzi az ember, hogy "muszáj" néznie... :)

      Törlés
  3. DE jó, hogy írtál erről.. Én is nézem, és igaz, tényleg néha túl amerikai, meg jaj, megint jön AZ a sablon, de valahogy mégis kimászik ebből és bamm. A Parenthood volt eddig a kedvenc családi sorozatom - és amúgy azt is nagyon ajánlom, szerintem tetszene :)-, de ez is ott van a toppon. Az ominózus 14-es résztől visszagondolva is kiráz a hideg... És belegondol az ember, hogy mennyi ilyet hall a hírekben, két mondatban összefoglalandó, de mégsem érzi át...
    Nagyon örülök amúgy a szereplőgárdának is, mert Milo Ventimigliát imádtam a Gilmore Girlsben, de aztán úgy eltűnt. Annyira ő a tökéletes pasi, mármint Jack a szememben azóta, hogy csak na. Mandy Moore-t meg még A walk to rememberben láttam, és tök jó látni. Aztán ott van Justin Hartley, akibe még a Smallville idején szerettem bele :D Na de abbahagyom, a lényeg, hogy örülök, hogy neked is tetszik a sorozat :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vicces, mert pont a napokban próbálkoztam a Parenthooddal, de Lauren Graham nekem csak és kizárólag Lorelai Gilmore lehet, így nem tudom nézni. Plusz azt már egy kicsit tényleg túl könnyednek és amerikainak éreztem...
      Milo Ventimigliát utáltam a Szívekben :D De itt imádom! Meg-és beérett! És a férj, akit alakít... hát igen... Ő és Randall viszik a prímet. Ha ők nem lennének, szerintem nem is néztem volna tovább az egészet... :)

      Törlés