Témázunk: Kreatív írás

Képek forrása: Pinterest

Bizonyára páran tudjátok, hogy létezik egy Témázunk rovat, amiben lelkes bloggerek járnak körbe, hónapról-hónapra érdekes, fontos, vicces kérdéseket könyvekkel, olvasással, írással kapcsolatban. E hónapban, újszerűen ez utóbbira, azaz az írásra került a sor. Kreatív írás, ahol az első mondat adott:  „Ülök a padon.” És ahol a megvalósításnak, csak a képzelet szab határt. PuPilla pedig volt olyan kedves, és meghívott, aminek, legnagyobb örömömre, nem tudtam ellenállni. Sajnos az élő adásról lemaradtam, de az ihlet, a kis huncut, csak később kopogtatott. Persze örülök, hogy egyáltalán kopogtatott. :) Műfaji megkötés nem volt, én maradtam annál, amivel legszívesebben próbálkozom. 

Fogadjátok szeretettel a novellámat:

::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

ÁRNYÉK

Ülök a padon, és a cipőmet nézem. Akárhogy koncentrálok, nem emlékszem a pillanatra, amikor ezt a seszínű, sefazonú bokacsizmát választottam. Az orra elég kopott már. Most is a kavicsokat rugdosom vele. Szeretem a hangjukat, ahogy sercegnek.

Arra ocsúdok, hogy két, az enyémnél jóval kisebb láb jelenik meg mellettem. Rózsaszín, apró bakancsok. Itt-ott szintén ütött-kopottak. Engem utánozva rugdosnák a kavicsokat, csakhogy nem érnek le a földig. Tekintetemmel követem a cipőket, fel, a rövid, véznácska lábakon, piros pufikabátos kis törzsön, míg eljutok a szőke fürtökig és mosolygós arcig. Ahogy a meleg, barna szemekbe nézek, a szájacska még nagyobb mosolyra húzódik. Visszanézek a lábamra, ami még mindig a kavicsokon serceg.

A két, apró, velem egy ritmusra hintázó láb most megáll, és mintha láthatatlan zsinórral lennénk összekötve, az én lábaim is megállnak. A sercegés elhal. Túl hirtelen, túl hangos a csend. Kedves hang töri meg, amire szinte összerázkódok.

– Néni, neked miért nincsen árnyékod?

– T-tessék? – kérdezem értetlenül.

– Az árnyékod! Hová lett? – kérdezi, és közben lefelé mutat.

                Követem ujját, és valóban, nincs semmi alattam, csak a föld. Az égre nézek. A Nap alig mozdult. Felhő sem takarja. Tökéletes őszi nap. A kislány újra mozgatni kezdi a lábait. Árnyéka alatta, vele mozog. Én is lustán hintáztatom újra cipőimet, ezúttal nem érve a kavicsokhoz, de alattam semmi nem mozdul. Nincs árnyékom.

                – Nincs árnyékom! – mondom ki hangosan is, kétségbeesetten a kislányra nézve.

–  Gondolod, hogy nem volt boldog? – kérdezi komolyan.

– Hogyan?

– Lehet, hogy nem volt boldog, és ezért elment?

– Én nem is… tudom… – hebegem – Gondolod? – nézek rá még mindig ijedten, és elfog egy furcsa érzés, hogy ő nem is gyerek, és én nem is vagyok felnőtt.

                – Igen. Különös, de megtörténhet – bólogat együtt érzően.

– Téged… téged hagyott már el az árnyékod? – kérdezem.

– Nem. Azt hiszem. De talán még sosem voltam annyira szomorú.

– Szomorú?

– Te szomorú vagy – mondja inkább, tényként közölve, semmint kérdezi.

–  Én…

– Mikor voltál utoljára boldog? – kérdezi, gyermeki arcához nem illő komolysággal.

– Boldog? – lehelem, és közben végtelenül butának érzem magam, ahogy csak ismételgetem a szavait. Egészen belepirulok és –borzongok a szégyenbe, de akárhogy kutatok egy boldog kép után; az utolsó boldog kép után a fejemben, nem találom. Aztán egyszer csak felcsillan a szemem.

                – A levelek! – kiáltom – Régen nagyon szerettem a leveleket – mutatok izgatottan a földre magunk köré. Mindent beborítanak a helyenként még színes, nedvesen tapadó, máshol barnára száradt ropogós levelek.

                – Van egy ötletem! – veszi át most ő is az izgatottságomat. Felugrik, kézen fog, és már húz is maga után.

                A pad mögötti hatalmasan elterülő füves terület középén megáll, huncutul rám nevet, majd lehajol, két kis kezével annyi levelet nyalábol fel, amennyit csak bír, közelebb jön és kettőnk feje fölé szórja. Ámulva nézem, ahogy a színes és barnán száradt levelek leperegnek. Van, amelyik a hajamban landol, egy a vállamon pihen meg egy pillanatra, de már le is csúszik, és egyenesen a többire esik.

                – Most te jössz! – zökkent ki a kislány ámulatomból.

                Lehajolok, és én is megpróbálok annyi levelet felmarkolni, amennyi csak a kezembe fér. Közben orromba csap az avar gazdag, földes, őszi illata. Behunyom a szemem egy pillanatra, és mélyen beszívom, mielőtt egyetlen hirtelen mozdulattal levélesőt zúdítok a fejünk fölé. Az én leveleim magasabbra repülnek, és tovább esnek. A kislány örömittasan sikongat, ugrál és tapsikol. Két tenyere közt próbál egy-egy levelet elcsípni. Az arcomon könnyet érzek csorogni, de mikor megérintem, száraz.

                Óráknak tűnik, míg felváltva markoljuk, dobáljuk és kapkodjuk a leveleket. A szívem erőteljesen dobog. Furcsa érzés. Időbe telik mire bármelyikünk is feleszmél egy női hangra, amely a kislány után kiabál. A kislány most megáll, előbb maga mögé néz, aztán mögém.

– Nem sikerült – jelenti ki csalódottan. – De azért jó móka volt, nem igaz?

                Most én is mögé nézek, az árnyéka halványan bár, de látszik. Mögöttem üres a tér…

                – Igen. Jó móka volt. Köszönöm! – mondom, és megsimogatom a fejét. Rám mosolyog, aztán kuncogva, indiánszökdelésben, a közben türelmetlenül meginduló nő  után ered.

                Kicsit még rugdosom a leveleket, aztán felkapom a padon hagyott táskámat, és megindulok a villamosmegálló felé.

***

                 A következő megálló: Csóka utca – mondja recsegve a hangszóró, mire felocsúdok. Rossz villamosra szálltam. Amint az ajtók kinyílnak, leszállok, és ott találom magam, ahol már jó pár éve nem jártam. A megállót felújították. A színház feliratát is. Ahol kisbolt volt, most kocsma lett, rikító neonnal. Nem gondolkozom, csak megindulok, át a zebrán, egy autós mérgesen rám is dudál, nem törődök vele.

                Pont, ahogy befordulok az utcába, feloltják a lámpákat. Egy pillanatra megtorpanok. Magam köré nézek, sokáig keresek, aztán a mellettem elhaladó férfit bámulom. Vaskos árnyéka vele siet. Én egyedül vagyok. Sóhajtva megyek tovább.

                Nem emlékszem a kódra. Miért is emlékeznék, ennyi év után. Majd eszembe jut valami, behunyom a szemem, és elképzelem azt a valaha volt mindennapi mozdulatot, ahogy az ujjaim siklottak a számlapon. Látom magam előtt, hallom is az apró bípeléseket. Kinyitom a szemem, és az imént elképzelt alakzatra koncentrálva nyomok a számokra. Semmi. Megpróbálom újra. Valamelyik számon régen elidőzött az ujjam, tisztán emlékszem, kétszer kellett megérinteni egymás után. Újra próbálom. Összerezzenek, ahogy a kapu a régi, megszokott, hangos berregéssel jelzi, hogy bemehetek.

                Magamban számolok. Nem tudom, hogy be akarok-e menni, de a kezem végül belöki az ódon vaskaput. A szívem ugyanúgy dobog, mint a parkban, csak mintha minden dobbanás nehezebb lenne. Érzem, ahogy az apró aranymedálom szinte ugrál a nyakamban.

                A lépcsőházon és udvaron felújítás nyoma nem látható. Kopottabb, mint valaha. Ugyanaz a bepállott mosással keveredett, cigaretta és káposzta szag, mint régen. Ugyanazok a tompa hangok; tévé, beszélgetés, kutyaugatás, gyerekzsivaj. Szépen lassan minden részlet visszatolul tudatomba, ahogy szemem leköveti őket. A nyikorgó, kosztól ragacsos lépcsőkorlátot, a feltört vagy mozgó vörös köveket a padlón. A hangot, ahogy rálépek egy-egy ilyen kőre.

Fény és halk zene szűrődik ki a lakásból. Nézem a mű és banális, mára már jócskán kopott rózsaablakot az ajtón, és eszembe jut az első pillanat, amikor megpillantottam, és jelnek vettem. Az első lakás volt, amit megnéztünk, és rögtön ki is vettük. A mű rózsaablak miatt. Most nem érzem jelnek. Giccses, ócska dísznek érzem. Az ajtó előtti muskátli tartóban nincsenek virágok. Csak néhány száradt kóró, föld és égnek meredő csikkek. Egy, kettő, három, négy – számolok félig hangosan, ujjammal követve a kis fehér kukacokat. Huszonkettőnél tartok, amikor zajt hallok. Összerezzenek, automatikusan megindulok a lépcső felé. Épp mikor megint rálépek egy félig törött csempekockára, a nevemet hallom. Megállok, visszafordulok.

                 – Te vagy az?

– Én… Azt hiszem – felelem mosolyogva, majd visszalépek, hogy a kiszűrődő fény az arcomra essen.

– Hú! Én. Nem számítottam. Milyen hülyeség… Hogy is sz…

– Hogy is számíthattál volna? Sehogy. Tudod én véletlen… Szóval rossz villamosra szálltam.

– Atyaég! Én alsógaty… Várj egy pillanatot. Megfagyok. Nem jönnél be?

– Nem tudom…

– Öhm. Jó. Amíg eldöntöd, nyitva hagyom az ajtót, és húzok egy nadrágot, jó? – mondta majd eltűnt odabent. A rám eső fényben füstként száll fel a leheletem, mintha csak cigiznék, de hamarabb eloszlik. Két kézzel fogom a korlátot, és bámulok le az udvarra, ahol éppen egy földszinti lakó a robogóját tolja be. Cipzár zajára leszek figyelmes. Ott áll mellettem. Mackóban, zokniban, papucsban, épp a fekete dzsekijét cipzárazza nyakig. Majd a zsebébe nyúl. Cigarettásdobozt húz elő.

                – Kérsz egy szálat? – ráz ki egyetlen fehér cigit a dobozból egyetlen mozdulattal, pont, mint régen.

– Leszoktam – felelem, de kezem automatikusan megindul. A szája mosolyra húzódik. A mosolyától valami szétárad bennem. Vagy a cigitől? Az nem lehet, még meg sem gyújtottam.

– Van tüzed? – kérdezem.

– Ó, nincs! A tűz már nem divat, nem tudtad? – kérdezi évődve, majd egy kis fém dolgot tart elém. Elhúz benne egy kis reteszt, mire odabent, egy pont parázslani kezd.

– Látod? USB-s – mondja, majd a hátuljáról levesz egy kis fémkupakot és egy USB csatlakozó tűnik fel.

– A tűz veszélyes. És hamar kifogy. A parázs a menő.

Nevet. Vele nevetek, és megint úgy érzem, könnyes az arcom, de megérintem, és a bőröm száraz. Hideg.

                –  És mit csinálsz, ha lemerül, de nem vagy csatlakozó közelben? – kérdezem, majd beleszívok a cigimbe, de nem tüdőzöm le. – Megkérsz valakit, hogy… dugja fel neked?

Még jobban nevet. Érzem a kezem alatt, ahogy rázkódik tőle a korlát. Mintha áramot vezetnének belém. Édes, füstös, állott ruhaszagú, dohos áramot. Véletlen letüdőzöm a cigit, és köhögni kezdek. Ő lágyan a hátamat ütögeti.

– Akkor ez mégsem olyan, mint a biciklizés? Te tényleg leszoktál?

– I-igen. Tényleg – köhögöm. – Neked se ártana – mondom, és a szemébe nézek. Most először.

– Thanks. But no thanks! – feleli eltúlzott akcentussal.

– Túl sok mindenről szoktam le… – mondja az ajkába harapva. Nem tudom, én is beharapom-e az ajkam. Csak remélem, hogy nem. Hirtelen nem érzem a testem.

– Túl hideg van – lehelem.

– Az ám! Nem jönnél be végre? Ha már rossz villamosra szálltál… Nem gondolod, hogy ez egy… – a mű rózsaablak felé biccent a fejével.

– Van energizáló herbateám, ha már a borról is leszoktál.

– A borról? Arról soha! – nevetem.

– Ez a beszéd! Pont ma vettem három üveggel. Ezzel a hétvégi nagybevásárlás le is tudva!

                – Hát, végül is…

***

                Furcsa és egyben otthonos itt lenni. Pár részlet változott. De a lényeg maradt. Még a giccses illatgyertyáim is. Pont annyira vannak csak leégve, mint mikor itt hagytam őket. Finom porréteg pihen az elgörbült kanócok körül.

                Csupa semmiségről beszélünk. Munka. Kollégák. Filmek. Család. Utazás. Koncertek. Egészség. Időjárás. Ezek teszik ki az életünket, mégis semmiségnek tűnnek ebben a pillanatban. Lényegtelennek. Sokkal fontosabb a folt a szőnyegen, amit hiába súroltunk és sóztunk, sosem jött ki teljesen. Sokkal jelentősebb a házilag gyártott keretben feszülő kép is az asztalon. Éppen a vörösboromból kortyolnék, mikor a képet észreveszem, és egy pillanatig mélyről feltörő sírás fojtogat, majdnem félrenyelem a bort. Köhögni kezdek, és gyorsan leteszem a poharam, mielőtt újabb folt keletkezne. Közelebb ül, és gyengéden ütögeti a hátamat. Most már valódi könnyek folynak az arcomon. Az arcomon, ami már nedves és forró. Lüktet. Zokogok. Átölel, a válla fölött nézem a képet az asztalon és zokogok.

                A képről a megsárgult falra nézek. Az árnyéka ölel egy árnyékot. Az én árnyékomat! Abbahagyom a sírást. Kibontakozom az öleléséből. Két kezemet az arcára teszem. Az árnyékomat nézem. Az ő árnyékának arcát fogja. Meg akar csókolni, de elhúzódok. Nevetek. Az árnyékom haja rezeg. Meg akarom csókolni, de elhúzódik. Ő is a falat nézi.

– Mi az, mit nézel annyira? – kérdezi.

– Az árnyékomat.

– …

– Boldognak tűnik, szerinted nem? – kérdezem.

– …

– Őrültnek tartasz?

– Mindig is annak tartottalak! De az árnyékod… Szerintem inkább meg akarja csókolni az enyémet, nem gondolod? – mosolyog.

– A parázs a menő, mi?! – mondom, és megcsókolom. Egyik kezével kinyúl, és lekapcsolja a lámpát. Egy pillanatra megijedek. A falat keresem. De sötétségbe borult.

– Hagyjuk – súgja –, hadd szórakozzanak egy kicsit, nekik is kijár. Megcsókol. Nem húzódok el. És ő sem. Beletúrom az orrom a hajába, míg ő a láncom medálját és a nyakamat csókolja.

Őszi avar illatú a haja.

::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Akik még kreatívkodtak:

PuPilla

Nima

Heloise

Czenema

Nikkincs

Mandi

Bea

Ha szeretnétek, lehet még bármikor csatlakozni! :) Kreativitásra fel!

Az írás, olvasás, árnyék, őszi avar és boldogság legyen veletek!
Miamona