Mesés karácsony várás...

Kép forrása: Pinterest

Pár éve eljutottam arra a pontra, hogy a karácsony olyan... séma lett. Az is séma, hogy megőrülök a mérgezett egérként hömpölygő embertömegektől a boltokban, megőrülök attól is, ha még egy fb posztot látok arról, hogy a karácsony arról szól, amiről akarjuk, és úgy egyébként is, megőrülök már attól is, hogy megőrülök. Kit látogatunk meg, mikor, meddig, hova megyünk tovább, mit eszünk, mit iszunk, mit érzünk... Szívem szerint, és tudom, ez is sablon, de már nem érdekel, ilyenkor 1-2 hónapra elvonulnék valami kis szigetre, faluba, ahol mindenki békén hagy, csak az nem, akit szeretném, hogy piszkáljon. :) Aztán, ha lenyugodtak a kedélyek, visszatérnék. Meg az is eszembe jutott, hogy gyerekkorom óta nem éreztem át a karácsonyt, úgy igazán, maximum pillanatokra, ami persze még mindig több a semminél...

Szóval a kulcsszó, utazás és gyermekkor... És tavaly, PuPilla barátosném, tudta nélkül, megadta az eszközt. Vele is nagyon keveset tudunk találkozni, de azért karácsony előtt vagy után mindig szakítunk egymásra időt, meglepjük egymást apró ajándékokkal - naná, hogy könyvvel, hogy találtátok ki?! :D Nem volt ez másként tavaly sem, azzal a különbséggel, hogy a kísérő ajándékból lett az igazi ajándék. Persze becses társaságán kívül :P Szégyen ide vagy oda, nem emlékszem a fő ajándékra, csak arra, hogy a csomagra volt kötve egy apró, arany-tüllszoknyás, csilingelő lábú tündér dekoráció, és valamit megcsilingeltetett bennem is. Hazaérve szépen kiakasztottam a szekrényre, aztán - nem tudom, a máktól-e esetleg, ami a bejgliben volt vagy sem - a tündér beszélni kezdett hozzám. Először a nevét árulta el. Lulu. Tündér Lulu, amiben Szabó Magda Tündér Lalájának azért lehet némi közbenjárása úgy hiszem... :) A képek peregni kezdtek a fejemben - amúgy is az a kedvenc mozim, lepipálja az összes multi- és cineplexet -, és megszületett az eddigi legkerekebb írásom. Eddig csak novellákat írtam, mert nekem soha nem történetek ugranak be, hanem kiragadott momentumok, amiket azonnal meg akarok, meg kell írni, nem tudok várni, és nincs türelmem cselekményt felépíteni elejével, közepével, végével, pedig minden álmom egy saját regény, még akkor is, ha a fiókban végzi majd... A mese, úgy érzem tökéletes átkötő a kettő között, mert szerkezetileg rendben kell lennie, ugyanakkor rövidebb, pergősebb, játékosabb. Azonnal rákaptam az ízére, és már nem is emlékszem, hogy karácsony előtt vagy után voltunk-e, de nekem Luluval, mégis csak megérkezett az igazi ünnep. Utazás és gyermekkor. Ez a mese. Egyértelmű, előbb is eszembe juthatott volna! :) 

Idén is vártam, hogy na akkor, amint lesz egy kis időm, le kéne ülni, hogy megírjak egy új mesét, ugyanis PuPilla azóta annyira belelkesült, hogy ontja magából a meseszereplőket... Az új rész főszereplője is tőle van, immár szándékosan. :) Sajnos azonban a munkám is arról szól, hogy egész nap ülök a gép előtt, persze sokkal kevésbé kreatív feladatokkal, és estére sokszor már ránézni sincs gusztusom a gépre... Így jött a sors, ezúttal egy nem túl kellemes vírussal, és azt mondta, pihenj, és ha már nem vagy sárga és kifacsart, mint egy citrom, írj! Bocs, jobb ötletem most nem volt, ennyit tehetek az ügyért... :) Örülök, hogy ennyit is tett, mert bárhogy alakuljon is az idei karácsony, nekem már jó!

A hosszú felvezetés után pedig, ha van még kedvetek olvasni, akkor közkívánatra megosztok pár fejezetet az első meséből. Őszintén szólva fogalmam sincs melyik korosztály számára lehet ez érdekes... De a felnőtt testbe zárt örök gyermekeknek azért csak-csak... :)

Tündérszép készülődést kívánok mindenkinek, az őrület minden formájától távol,

Miamona

A google drive-ról beágyazott szöveget itt, alul találjátok, szóljatok, ha nem látszana...

~ Ez még közel sem a The  End! ;) ~