Ha mosogatok, minden tányért, bögrét, poharat, evőeszközt stb. nagyság szerint teszek sorba a száradóra. A ruhaszárító magasabb oldalának mindig jobbra kell néznie, és minden ruha mindig ugyanoda kell, hogy kerüljön rá. Ha rendet rakok, és valami elmozdul egy centit, belső viszketésem lesz addig, amíg meg nem igazíthatom. A mosógépbe előbb mindig az öblítőt öntöm, csak utána a mosóport, és ha az öblítő túlmegy a max vonalon, az rossz érzés. A villamosra, és a metróra aszerint szállok fel előre, középre, vagy hátulra, hogy ha leszállok hogy lesz közelebb a cél, ami felé megyek. Nem szeretem, ha az emberek (egy-két kivételtől eltekintve) hozzám érnek, megbámulnak, rám szuszognak. Gyűlölöm, ha kérdeznek valamit, de nem várják ki, míg végigmondom a választ. Ha kulcsra zárom az ajtót, muszáj lenyomnom a kilincset is, hogy valóban zárva van-e. Ha ezt elvétem, akkor visszajövök, de csak akkor, ha még a második lépcsősor előtt eszembe jut, egyébként a lakásba nem szeretek visszamenni, ha elfelejtettem valamit, mert az balszerencse, és akkor le kell ülnöm egy pillanatra. utálok jó előre felöltözni, mert akkor a kelleténél hamarabb összegyűrödik a ruhám. Ha rágózóm, még azelőtt ideges leszek tőle, hogy elmenne az íze, ezért ki kell dobnom. Utálom, ha a függöny nincs rendesen behúzva, vagy elhúzva. A szekrényben, szeretem, ha a vállfák mind egy irányba néznek. Ha fagyit veszek, alulra mindig a gyümölcsöset kérem, ha mindkettő gyümölcs, akkor a savanyúbbat, és zavar, ha az eladó felcseréli a sorrendet. Ha a városban közlekedem, mindig olyan érzésem van, hogy az emberek többsége el van varázsolva, és csak rajtam múlik, hogy ne jöjjön nekem mindenki. A könyveket a polcon szimmetrikusan, mindkét oldalról kívülről befelé csökkenő nagyságrendben teszem. Utálom, ha valaki egy könyvbe végeláthatatlannak tűnő, unalmas felsorolást ír. Olyankor, illetve bármi egyéb unalmas résznél, fejezetnél mindig előre kell lapoznom, hogy megtudjam meddig tart még, és biztatom magam, hogy mindjárt vége.
Huhh, vége...
Akkor én most autista vagyok?