Miamona irkál: Összefércelt mondatok

Nemrégiben volt egy kis játékom a facebookon, arra buzdítottalak benneteket, hogy osszátok meg velem az aktuális olvasmányotok 35. oldal 3. mondatát. Hogy miért pont ezt, fogalmam sincs, ezt dobta a gép, de hogy mit is szerettem volna ezzel, azonkívül, hogy vicces, érdekes mondatokat találjunk...  

Nos, arra gondoltam, ha jön az ihlet, akkor megpróbálok egy történetet írni, melyben elhelyezem az általatok idézett mondatokat. Örömmel jelentem, ez sikerült is! :) Egy tündéri mese(szeletke) kerekedett belőle. Ha van kedvetek, olvassátok el... 

Volt egy-kettő (azt hiszem kettő), amit nem sikerült beleszőnöm, elnézést attól akié a mondat, illetve néhol elsumákoltam a közbeékelést, vagy épp közbeékeltem, esetleg jelenből múltat faragtam... De azt gondolom, ennyi szabadság belefér... :) 

Fogadjátok szeretettel, olvassátok jókedvvel! :)   

Az aláhúzott mondatok azok a bizonyosak...

Képek forrása: Pinterest
Átszerkesztve: Photobucket

Játék és szeretet

– Ez biztos? – kérdezte Cikória.

– Igen! – válaszolta Pézsma lemondóan. – Megtaláltuk Eva holttestét, valamivel túl a Children-szigeten.

– Milyen volt? – érdeklődött Cikória szomorúan.

– Áttetszően csillogó, mint a tavaszi harmat, mint a tündérszárny, gyönyörű – sóhajtott Pézsma.

– Szóval ilyen a gyermeki ártatlanság – sóhajtott most Cikória is. – Szegény, szegény Eva – csóválta a fejét.

– Ugyan, hisz mind tudjuk, hogy eljön az idő, amikor menni kell. Váltani kell. Eva felnő, el kell engednünk...  – A homokvihar azonban, ami most a szívükben tombolt, nem volt tisztességes ellenfél. De hát a bánat már csak ilyen. Sokféle formában jár, és sosem tisztességes… Pézsma és Cikória is egy pillanatra néma csendben álltak, a porba bámulva töprengtek.

– Végre volt egy igazi barátnőm. A legrosszabb az egészben, hogy még élveztem is. Tényleg, szívből élveztem – sóhajtott Cikória.

– Tudom – mondta Pézsma. – Én is nagyon megszerettem.

Ekkor hirtelen Zuzana röppent közéjük. Cikória lopva Pézsmára pillantott, akinek szeme máris Zuzana vörös hajzuhatagán csüngött. Zuzana haja, gondolta Pézsma, olyan, mint egy vörös óceán. Kétféle hullámot lehet megfigyelni rajta, az egyik fodorszerűen, hosszan elnyúlik, a másik rövid és keresztirányú, ahogy a szél borzolja.

– Well, now – rebegtette halványrózsaszín, áttetsző szárnyait Zuzana, mielőtt összezárta volna őket. – Hát itt bujkáltok. Már mindent tűvé tettem értetek. Well, my friends, elég a búslakodásból. Eva volt, Eva no more. Legalábbis a számotokra... De van még ezer meg ezer other cseperedő emberi lény, akinek szüksége van rátok. Ti még so very fiatalok vagytok, this was only the first time… hogy is mondjuk… az első alkarom.

– Alkalom – javította ki Cikória kissé flegmán. Bár, az alkarom sem rossz, gondolta magában gúnyosan, mert Zuzana esetében a tündér hajlamos lett volna akár harapni is.

– Yes, yes. Köszönöm, my dear. So, nektek most tovább kell lépni. Csak move on and do not worry my luvs! Ez az élet csendje.

– Rendje – javította ki ismét Cikória, bár a csendje igen költői és elég találó volt –, és különben meg mondani könnyű – kulcsolta össze mellén két kezét durcásan.

– Ugyan Cikória, hisz Zuzana már több százszor átélte ugyanezt, nem igaz Zuzana? – Kérdezte Pézsma, egy pillanatra le nem véve szemét a tündérről. Zuzana erre közelebb lépett, lágyan végigsimított a fiú arcán.

– Well said, Pészma, clever boy – duruzsolta, mire Pézsma talpig pirult,

– „Zs”! Pézsma – mondta Cikória, miközben heves szemforgatásba kezdett, és azt kívánta, bárcsak más tündér-mentort kaptak volna… Lehetőleg bányarémet – bár tündérben olyat ritkán találni.

– A Pészma is szép név – hebegte Pézsma. Főleg, ahogy te mondod – gondolta, miközben még mindig megbabonázva meredt Zuzanára, akinek felettébb imponált a tündérfiú pironkodó rajongása.

– Look, I know, hogy ez must be nagyon nehéz nektek, de majd hozzászoktok – kezdett lelkesítő beszédbe Zuzana. – You know, régen, amikor még én is first line tündér voltam… Hát szóval, nekem is nehéz volt. Minden gyermek, aki mellettem nőtt fel… Ők csak… Well, egyszerűen meghaltak. Legalábbis a számomra. De believe me, majd belerázkódtok! – Cikória most nem javította ki, csak hangosan cöccögött egyet, mire Pézsma rosszallóan nézett rá.

– Különben egész mulatságos lesz – folytatta Zuzana. – Majd meglátjátok – kacsintott Pézsmára, akinek ettől fülig ért a szája és hevesen bólogatott. – Máris mehetünk az üveggömbhöz, hogy új human child-ot keressünk nektek, akinek segíthettek felnőni – mondta, azzal szárnyait kezdte rebegtetni, ám még nem emelkedett el a földtől, csak sandított a két kis tündérre, valamire várt. Pézsma szárnyai már szintén zizegtek, Cikória azonban csípőre tett kézzel állt.

– Mi az, Szikória, drágám, what’s the matter? – kérdezte Zuzana.

– Nem felejtettél el valamit? – kérdezte Cikória kihívóan. – Zuzana úgy tett, mint aki erősen gondolkodik, közben azonban büszkeséget érzett a tündérlány iránt.

– Ki teszi fel a csillagokat az égre? – kérdezte Cikória.

– Oh, that’s right, milyen igaz! – csapta össze két kezét Zuzana.

– Csillagokat? – kérdezte Pézsma.

– Ó, clever boy – élcelődött Cikória, Zuzana hangát és mimikáját utánozva –, hát még ezt sem tudod? A cseperítő-tündérek, minden felnőtt gyermekért két csillagot gyújtanak az égen – idézte a tankönyv szövegét betűre pontosan –; egyet a tiszta gyermek emlékére, egyet pedig a felnőtt jövőjéért, és annak reményéért, hogy valamennyit képes lesz megőrizni immár levedlett gyermeki tisztaságából.

Pézsma elnyílt szájjal nézett Cikóriára, akit soha olyan szépnek azelőtt még nem látott, mint abban a pillanatban.

– Tedd fel őket te, Cikória. Megérdemled. – mondta kedvesen, mire Cikória végre leengedte a kezét és elmosolyodott.

– Szerintem meg tegyük fel együtt, te meg én. Mit szólsz? Hát nem érdemeljük mi ezt meg? – dalolta. Valósággal kivirult meghatódott jókedvében. Pézsma már észre sem vette a mellettük csendben mosolygó, és a kedves jelenetet figyelő Zuzanát.

A zenészek már a tisztáson álltak és ültek, hangszerükkel a kezükben, ölükben. Csak pár tündér volt jelen, köztük természetesen Zuzana, aki, bár nem vallotta be, jobban izgult saját kis mentorálltjaiért, mint ők maguk. Cikória és Pézsma már ott álltak a két, ezeréves tölgy között. Kezükben egy-egy apró kosár, mindkettőben sárga zizegős papírba csomagolt csillag, melyeknek fénye szinte átizzott a papíron.

Zuzana rájuk nézett, majd a zenekar felé bólintott, mire azok játszani kezdtek. A hegedűs szívszaggatóan, mégis ünnepélyesen húzta, a tubás fújta, ahogy a tüdején kifért, a hárfás keze, mint fürge pillangó röppent fel s alá a húrokon, igazi tündéri hangokat árasztva, a fuvolás lágyan trillázott.

Cikória megfogta Pézsma kezét, mire a tündérfiú szíve nagyot dobbant, még a kosara is belerázkódott egy pillanatra.

– Mehetünk? – kérdezte Cikória mosolyogva.

– Mi az hogy! – vágta rá Pézsma, bár hangja egy kissé remegett.

Kézen fogva indultak meg a tölgyektől a tisztás széléig. Zuzana előtt elhaladva, mentorukra mosolyogtak, aki aprót bólintott feléjük, majd, amikor már nem látták, zsebkendője csücskével lopva megtörölte csillogó szeme sarkát.

A zenekar egyre vadabbul játszott, a tempó egyre emelkedett, mindenki beleadott apait-anyait. A ritmus gyorsulásával hevesedett Cikória és Pézsma szívverése is, kissé gyorsítottak lépteiken, ösztönösen a zene ritmusára. Már majdnem a tisztás széléhez értek, de csak mentek tovább, egyre csak tovább. Az a pár tündér, aki jelen volt, köztük Zuzana, egyszerre vettek mély lélegzetet. A zenészek a cimbalmot bámulták, ő diktálta a tempót, ütőjének olyan gyorsan járt a keze, hogy azt már tündéri szemmel is alig lehetett követni. Mind nagyon-nagyon gyorsan játszottak. Cikória és Pézsma most már futottak, kezüket el nem engedték, utoljára még lopva egymásra néztek, és akkor egyszer csak eltűnt a lábuk alól a talaj, zuhantak az ásító semmibe. Cikória haja, mint ejtőernyő terült szét a levegőben, aztán hirtelen újra vállára lapult, amint szédítő sebességgel emelkedni kezdtek.

A tisztáson a zene egyre csillapult, a hegedű szépen sírt, a cimbalmos lágyan ütötte hangszerét. A jelenlévő tündérek ismét mélyet lélegeztek, majd szájtátva bámulták a két fényes csóvát, ahogy az ég, addigra besötétült éjbársonya felé száguld. Mindenki szíve egyszerre dobbant, amikor elhangzott két mély gong, és mire a rezgés elült, két új, parányi, ám annál fényesebb csillag gyúlt az égen, két kis lihegő alak pedig a fűben térdelve ölelte egymást. Zuzana kezdett tapsolni, majd a többiek is csatlakoztak hozzá, felsegítették a boldogságtól kivirult arcú Cikóriát és Pézsmát, majd mindenki hajat simogatva gratulált nekik első csillaggyújtásukhoz, mely tökéletesebben nem is sikerülhetett volna. Mindenkinek volt egy-két kedves szava a két ifjú tündérhez, majd felhangzott egy apró csengettyű, és a tisztás hirtelen kiürült. Egyedül Cikória, Pézsma és Zuzana állt még ott. Csak a székek maradtak, amin a zenekari tagok ültek, a hangszerek és a rengeteg csillagpor a füvön.

– És most? – kérdezte Pézsma.

– Most jön majd valami nagy rendcsináló, eltünteti a tündéri nyomokat, mi pedig megyünk és belenézünk az üveggömbbe, szerzünk egy új porontyot, aki majd megint jól felnő és itt hagy minket – vágta rá Cikória, kissé szarkasztikusan, de a végére nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

– Zuzana megölelte és arcon csókolta mindkét kis tündért, majd intett nekik, hogy kövessék. Cikória súgott valamit Pézsmának, majd kért még egy pillanatot Zuzanától. Zuzana bólintott, jelezte, hogy a két tölgynél vár.

Cikória ismét kézen fogta Pézsmát, visszasétált vele a tisztás széléhez, kissé megszeppenve lenézett a mélybe, majd óvatosan leült, lábait lelógatva. Pézsma is követte. Cikória ruhája zsebéből egy dobozt vett elő, rajta a saját és Pézsma nevével. Pézsma kérdőn nézett, mire Cikória bólintott. Óvatosan kibontotta a dobozt, amiben egy parányi tündéri zenelejátszó volt, két fülhallgatóval, egy arannyal és egy ezüsttel. Az arany kis pamacsát a saját fülébe tette, az ezüstöt a meglepett Pézsmának nyújtotta. Mindketten hátradőltek, elfeküdtek a fűben, hajuk és ruhájuk telement csillagporral. Ezúttal Pézsma nyúlt Cikória kezéért. Mindketten a két új csillagot nézték, miközben Cikória megnyomta a lejátszást. Fülükben felcsendült egy dal, majd még egy, a kedvenceik, amelyek villámcsapásra visszaidézték az elmúlt gyönyörű éveket, amit a kis Evával töltöttek. Majd a zene elhalkult, és most beszédfoszlányok hallatszottak. A kilencéves Eva beszélt, egy héttel a tizedik születésnapja előtt. Az előtt, hogy kialudt volna szívében a képesség, hogy lássa és megértse a tündéreket.

– Szóval azt, hogy nem álmodtalak, onnan fogom tudni, hogy ezeket letöltötted.   – mondta Eva.

– Pontosan! Azért, hogy veled legyen a hangom. A hangunk és a dalaink. Hogy tudd, hogy léteztünk, és szeretünk. – válaszolta a hangfelvételen Cikória, kissé elcsuklott hangon.

– Ez oltári! – hallatszott most Pézsma lelkesedése, majd mindhármuk nevetése töltötte be a fülüket. Pézsma erősebben szorította Cikória kezét, és amíg a két ragyogó pontot nézték az égen, mindkettejük arcán végiggördült egy-egy könnycsepp, majd eltűnt a csillagporos fűben. Az utolsó dal is véget ért, a tündérek felálltak, és visszaindultak a két tölgy felé, ahol Zuzana várt rájuk.

A gömb először csak hármuk arcát tükrözte, viccesen eltorzítva, de aztán gomolyogni kezdett, mintha füst tekeregne benne. Néha, amikor már majdnem kitisztulni látszott újra elsötétült, és csak hömpölygött tovább. Cikória és Pézsma is türelmetlenül, szívdobogva várta az eredményt, egyedül Zuzana maradt nyugodt, bár ő is kíváncsi volt. Hogy az ifjoncok feszültségét enyhítse, csacsogni kezdett.

– Tudjátok, jót jelent, ha sokára választ a gömb. Azt jelenti, nem juthat nektek akárki. Az előző tanoncom, Rachel, hát neki fél pillanat alatt dobott mindig valakit. Na persze nem a kemény munka vagy annak hiánya okozta a különbséget: Rachel világ életében szorgalmasan dolgozott. Csak hát, nem volt hozzá érzéke. Nem úgy, mint nektek, you know – mondta bátorítólag, de amikor látta, hogy feleslegesen, Cikória és Pézsma ugyanis alig figyelnek rá, mert szemük még mindig az üveggömb belsejében zajló kavargást lesi, feladta, mélyet sóhajtott, és immár ő is egy kicsit izgulva várta az eredményt.

Lassan, lassan végre fehéredni kezdett a gömb, benne egy szoba rajzolódott ki, egy bárányfelhő-mintás kisággyal, amiből oltári bömbölés hallatszott. Kisvártatva fáradt arcú, kócos nő lépett a szobába, nagy levegőt vett, mielőtt lenyomta a kilincset. Szeme alatt méretes karikák terültek szét, kockás inge túl nagy volt, csupa folt, és itt-ott kilógott mackónadrágjából. A kiságyhoz lépett, majd felemelte a porontyot, akit a gömböt figyelő tündérek most láthattak csak meg először.

 – Ó, hát isn’t it lovely? – kérdezte Zuzana elérzékenyülve.

– Vajon lány, vagy fiú – töprengett hangosan Pézsma.

– Mi a tündérerdő… – ámult el Cikória, amikor az anyuka, másik vállára kivett a kiságyból még egy ordító, vörös képű kis csomagot.

– Ikrek, hát nem édesek?! – tapsikolt Zuzana – Mindenkire jut egy, ez így fair! – nevetgélt, majd elhallgatott, amint egy férfi is belépett a szobába, hasonlóan zilált állapotban, mint a nő, és ahelyett, hogy elvette volna a porontyokat a nőtől, ő is a kiságy fölé hajolt, és ki vett egy harmadik, majd bizony a tündérek őszinte megrökönyödésére egy negyedik csecsemőt is!

– Négy – lehelte elhaló hangon Pézsma.

– Ez bizony four – számolgatta ujjaival az üveggömbben Zuzana.

– Nééégy? Az meg hogy lehet? – sipította Cikória.

– Not impossible – habogta Zuzana. – Ritka ugyan, that is true, de nem lehetetlen. Látni, én még nem láttam, de hallottam már róla, sőt hatos ikrekről is.

– Szent tündérzománc – nyögte Pézsma.

– Ugye nem lapul még több a kiságyban? – kérdezte Cikória aggódóan, és még jobban az üveggömb fölé hajolt, mintha attól jobban látna. – Ezek négyen vannak, felfogjátok? Egy, kettő, három, négy – mondta Cikória magából kikelve. – Négyen üvöltenek, négyen éhesek, négyen nem álmosak… Azt hiszem, nekem most… le kell ülnöm – mondta, majd teátrálisan megszédült.

– No, no, look, nézzétek – mondta Zuzana.

Az anyuka és az apuka egymás melletti két hintaszékbe ültek a babákkal, válluk összeért, halkan dúdolni és hintázni kezdtek, mire a csomagok lassan elhallgattak és elszenderedtek.

– You see – kezdte Zuzana –, ti vagytok a legszerencsésebb cseperítő-tündérek az egész virágon!

– Világon… – nyögte Cikória, de őt is meghatotta a jelenet, ugyanakkor dacosan folytatta. – Na persze, nem neked kell oda bemenned, te könnyen beszélsz.

Zuzana most egy fehér szekrényhez lépett, és matatni kezdett benne.

– Örök dallam partedli, nem, ez ide kevés… – motyogta. – Szenderítő por, ez túl hamar elfogyna. Tele a poci szirup, nem, nem, még szegény anyuka azt hinné, az ő tejével van baj.

Zuzana megfeszítve kotorászott a szekrényben, Cikória és Pézsma is már őt figyelte. Egymás után hajította el az érdekesebbnél érdekesebb segédeszközöket. Minden cseperítő-tündér pár csak egyet választhatott. Általában könnyű volt, hiszen minden emberi csöppségnek megvan a leggyengébb pontja, most azonban négy gyenge pont volt. Ezúttal négyen voltak, vagyis vaskosabb fegyver kellett.

            – Mire van itt a legnagyobb szükség… – tépelődött Zuzana. – Á, igen, igen, yes, yes, ez lesz az! – mondta felderült arccal, majd egy apró tasakot vett elő, ami kibontva egy jó széles, puha, meleg, bolyhos takaró volt, apró foltokból összevarrva, gyönyörű színekkel és mintákkal.

            – Türelem-takaró! – jelentette ki Zuzana büszkén. Ez kell nektek. Mert four gyerekhez, amiből a legtöbb kell…

            – Az a türelem – fejezte be a mondatát Cikória és Pézsma együtt.

           

            Miután a csecsemőket újra megnyugtatták, lefektették, aznap már vagy századszor, az anyuka és apuka immár saját ágyában szunyókált. A csöppségek közül az egyik, a legkonokabb kis pufók angyal felsírt, felébresztve húgait és bátyját. Ekkor jött el az idő, hogy Cikória és Pézsma a kis csapóajtóhoz lépjenek és lecsússzanak a csúszdán, ami egyenesen a gyerekek szobájába vezet.

Zuzana megölelte őket, majd mikor eltűntek a sárgán izzó csőben, a gömbhöz lépett, és izgatottan nézte, ahogy a kis felbujtó baba nagy szemeket mereszt a fölé hajoló Cikóriára, majd jól meghúzza a lány haját és hangos ordításba kezd, mire a többiek híven követik. Apa és anya már hümmögött-hammogott, nyugtalanul forgolódott az ágyban. Pézsma akkor kibontotta a takarót, és egy mozdulattal beterítette mind a négy izgő-mozgó csomagot, akik azon nyomban elcsitultak, és szelíd mosolygásba kezdtek. Ez persze csak ideig-óráig lehet a tündérek segítségére, de apa és anya kicsivel többet pihenhet.

– Hiába, mindenre oda kell ezután figyelnem, mert rengeteg meglepetést tartogat még az élet, és mindenből lehet tanulni – motyogta magában Zuzana, majd még egy meghatottan büszke pillantást vetett tanoncaira, letakarta az üveggömböt és ment a dolgára.

 Cikória és Pézsma az egyik hintaszéken ültek, és halkan dúdolva nézték a kicsiket. A kicsiket, akik olyan hamar felnőnek, és mire a tündér a legjobban megszereti őket, seperc alatt kiröppennek. De addig még van idő – gondolta Cikória, és ezen töprengett Pézsma is. Addig még rengeteg játék és szeretet vár.

... egyelőre... ;)