Miamona irkál: Az utolsó ajándék

A kép csak illusztráció, nem az
eredetileg használt.
Forrás: Pinterest
Szerkesztve itt: Photobucket

Nemrég fejeztem be Gaura Ágnes: Embertelen jó című novelláskötetét, és mint már a bejegyzésben említettem, rögtön az első történet – Advent után – megihletett, így én is írtam egy kis szösszenetet. Az eredeti novella egyperces, az enyém egy kicsit hosszabb. Az eredeti előszavából megtudjuk, hogy bár Ágnes nem szokott képeket használni ihletforrásként, két írótársával mégis kipróbálták a képasszociációs írástechnikát (amit amúgy én imádok!), így született a válogatásban található remek kis egyperces. „Minden kép egy történet rögzült pillanata.” – Ezzel teljesen egyetértek. Itt a kiválasztott kép apró, fekete szalaggal átkötött, fehér dobozkákat ábrázolt. Szerintem nincs ember, aki legelőször ne valamiféle ajándékra asszociálna. Én is e mentén, és persze Ágnes története mentén indultam. És hogy hol kötöttem ki… Ha van kedvetek, olvassátok el! És a novelláskötetet is, mert... nos, Embertelen jó! :-)

Az utolsó ajándék

– Eljött az idő, hogy válassz, Filoména! – mondta Luciusz, miközben diszkréten elnyomott egy gőzölgő kis böffentést szája szegletében. Filoména minden idegszála görcsösen megfeszült, fejbőrén úgy érezte, mintha hajszálait egyenként, vasmarokkal húznák, pedig gyönyörű szőke haja mézszínűen omlott vállára. Nem mert Luciuszra nézni, mert tudta, hogy szemében megpillantaná őket… Perszephonét, szeretett anyját, Izoldát, kedves húgát és Vilhelmet, akiknél jobb testvért nem is kívánhatott volna.

Három születésnap, és ő mindháromszor ugyanazt kívánta; hogy keze a jó dobozt válassza. Fortuna Anyácska azonban, maga is túlságosan rettegett Luciusztól, hogy a lány segítségére legyen. Kívánsága szele most, először fordult meg. Bár minden zsigerével reszketett attól, ami rá várhat, teljes koncentrációval kívánta, hogy ezúttal ismét rosszul válasszon.

 – Mi lesz, te lány?! Ne vesztegesd a drága időmet, nem csak te vagy az egyetlen, akinek ma éjjel születésnapja van. Sokan születettek az ordító farkas, szürke havában, amikor a narancsos hold, a Mars síkjába lépett. Meglepően sokan – tette hozzá töprengő dörgedelemmel, majd koszlott, repedezett, fekete körmeivel borostás állát vakarta. A hang, ami körmei nyomán, förtelmes sörtéiből áradt, irtózatosabb volt ezer smirglinél. Filoména gyomra, a reszelős hangra görcsbe rándult.

A kupac, bár évről-évre egyre kisebb lett, még így is a lány derekáig ért. Az apró, makulátlanul fehér dobozkákon, mint éjfekete kígyók tekergett a szalag. Filoména arra gondolt, ha leoldhatná mindet, talán elegendő lenne, hogy körbeérje Luciusz, farönk vastagságú nyakát, a gigászi ádámcsutkával együtt. Luciusz észrevette Filoména gondolatát, és nagyot kacagott. Filoménának mindkét kezét a fülére kellett tapasztania, mert úgy érezte, beszakad a dobhártyája. Csukott szeme előtt még mindig Luciuszt látta, feszülő, fénylő, fekete kötéllel a nyaka körül. A szemhéjára vetített Luciusz akkor mosolyogni kezdett, sorjában bújtak elő rothadó, szürkés-mohás fogai, a mosolyból vigyor lett, a vigyorból vicsorgás, az inak megfeszültek, és a kötél, mint gyenge hajszál pattant szét Luciusz nyakán.

Filoména kinyitotta könnytől lüktető szemeit, Luciusz zengő, robosztus nevetésének visszhangja még fülében tombolt.

– C-c-c, kedves Filoména. Bátor gondolatok ezek egy ilyen szép kislány okos kis fejecskéjébe. Látom, jó hatással voltam rád, kedvesem. Szörnyen bánni fogom, ha idén jól választasz. De kérlek, iparkodj egy kicsit! – tette hozzá egy kissé erélyesebben, ami a hatalmas márványcsarnokban ágyúgolyózúgásként hatott.

Filoména keze reszketve, szinte irányíthatatlanul indult meg a kupac felé. Úgy érezte, minden ereje elhagyja, félúton meg kellett állnia. Behunyta a szemét, mély levegőt vett.

– Jaj, ne, csak nem megint énekelni fogsz? – kérdezte Luciusz, zárt fogain át szűrve a szót. Roppantmód fog nekem hiányozni az én kis fülemülém, ha elhagy… – mondta gúnyosan évődve, kaján tekintetét le sem véve a lányról.

Filoména éneke, mint lassú, hajnali pára töltötte meg a csarnokot, némi melegséggel járva át a falakat. Luciusz vérvörös homloka gyöngyözni kezdett. Rozsdabarna ujjpárnáival itatgatta fel a zavaros cseppeket.

Filoména csak énekelt, szeme még mindig lehunyva, keze remegése alábbhagyott. Luciusz érezte a változást. Minden évben egyszer hallotta az éneket, amiben csak hajszálnyi különbség volt, de ez most más volt. Valahogy mélyebb, szomorúbb. Még őt magát is valami szokatlan nyomasztó érzés járta át. Könny csillant vörösen izzó szemében, majd homloka verejtéke, egybefolyt könnyeivel patakzott az arcán, és párolgott el, mielőtt földet érhetett volna. Szólni akart, de a szavak nem jutottak el gyomrából a szájáig. Savasan megragadtak a torka mélyén.

Először csak egy doboz mozdult, a halom legfelső darabja. Csak egyetlen, apró rezdülés, mint egy haldokló pillangó szárnyrebbenése. Az ember azt hihetné, hogy szeme tréfája csupán. De aztán mozdult újra, aprót, gyorsan, mint a kolibri szárnya. Rezgését átadta az alatta levőnek, az a szomszédját keltette szikrányi életre, míg az egész halom lágyan, mint a tűztől izzó levegő rezegni kezdett. Filoména ekkor, még mindig behunyt szemmel újra megindította, immár nem reszkető kezét, benyúlt a halom közepére, bőrén érezte a finom rezgést, a fekete szalagok szőkés szőrszálait csiklandozták, és akkor egy dobozka egyetlen rándulással tenyerének csapódott, a vibrálás azonnal abbamaradt, Filoména keze rázárult a dobozra, mintha saját életet élne lassan visszahúzódott, és a lány kinyitotta a szemét.

Luciusz nyelésének hangja egy pillanatra betöltötte a teret. Filoména lopva a szemébe nézett, és olyan gyengeséget kapott el benne, amitől a szíve hevesebben vert. A magabiztos gonosznál, csak a kétkedő gonosz lehet veszélyesebb, gondolta, és saját arcán felerősítette a rettegés jeleit, hogy Luciusz visszanyerhesse lélekjelenlétét. Luciusz arca valóban egy pillanat tört része alatt visszarendeződött, tekintetén egy foltnyi hála szökött át, és tűnt el koromfekete szembogara és vörösen izzó írisze határán.

Filoména saját kezére nézett. Látta kifehéredett ujjbütykeit, és most érezte meg a doboz szúró éleit.  Kicsit ellazította tenyerét, majd maga felé fordította, készen arra, hogy feltárja kincsét. Lassan nyitotta ki ujjait, és várta az érzést, mint minden évben, hogy súgjon neki, vajon jól választott vagy rosszul, de ösztönei, mint mindig, ha Luciusz közelében volt, most is cserbenhagyták. Másik kezét is a dobozhoz emelte, finoman hozzáért a fekete szalaghoz, ami azonnal leomlott és lehullt a márványpadlóra. Filoména látta a hulló szalag, kövön közeledő tükörképét, halotta a leheletnyi súrlódást, ahogy a kettő, a jeges márványon egyesül. Óvatosan a doboz fedeléhez nyúlt.

 – Mondd csak, Filoména – állította meg Luciusz a mozdulatot, hatalmas, itt-ott szőrcsomós kezét a lány leheletvékony, fehér kézfejéhez érintve – Valóban, olyan rossz itt neked? Tényleg annyira szenvedsz?

Filoména nem vette el a kezét, hagyta, hogy Luciusz ében cipője egy fülcsikorgató koppanással közelebb lépjen, és keze elvesszen az óriás, jéghideg marokban. A hidegség még jól is esett, úgy érezte csillapítja kitörni készülő pulzusát.

– Elvettél mindenkit, aki valaha fontos volt nekem! – mondta, és vakmerően Luciusz szemébe szúrta tekintetét.

– Tudod, hogy nem én tehetek róla – lehelte gyomorrezgető mély hangján Luciusz, miközben másik kezével Filoména egy szőke tincsét tekerte ujja köré.

– Én választottam, az igaz – felelte Filoména, még kitartóbban meredve a vörös szemekbe. – De te kényszerítettél választani!

– Esélyt adtam! Miért nem tudja senki így nézni a dolgot? – dörögte Luciusz, Filoména kezét elhajítva magától, léptében meglebbentve sötétlila palástját. Cipője sarka pataként dobogott, ahogy a lány körül körbejárt.   

– Esélyt? – kérdezte Filoména, gúnyos, megvető nevetést színlelve. – Ugyan mire? A biztos szenvedésre! – tette hozzá gyűlölettel a hangjában, ám ez a gyűlölet, mindketten érezték, nem hangzott őszintén. Filoména olyan tiszta volt, mint a hó, és még Luciusz iránt sem volt képes felőrlő gyűlöletet érezni. Sajnálta a gonoszt, amiért örök magányra kárhoztatott. Luciusz megint belelátott a lány fejébe. Egyszerre ijesztette meg, és vonzotta az a mérhetetlen jóság, ami Filoména szívében lakozott, és amit Luciusz eddig még soha senkinél sem tapasztalt. Pedig jó pár ártatlan lélekkel akadt már dolga az örvénylő évek során…

– Filoména! Nem én vagyok a gonosz, hanem a világ, ami körülvesz. Én csak annak a törvényeit szolgálom.

Luciusz egyre idegesebbnek látszott.

– Hagyd, hogy kinyissam a dobozt, és legyünk végre túl rajta – mondta Filoména immár reszkető hanggal.

– Egyezséget ajánlok! – vágta rá Luciusz, megállt, és a lány felé fordult. – Csak neked, Filoména, mert te vagy a kedvencem! Nem is tagadhatom. A te szemedben van valami… Valami, amihez foghatót még sohasem láttam.

– Félelem? Megvetés? Fájdalom? – kérdezte Filoména, miközben könnyeivel küzdött.

– Ejtsd a dobozd a földre, Filoména! – utasította Luciusz. Ha a doboz a márványhoz ér, a tartalmával együtt megsemmisül…

– És akkor velem mi lesz? – kérdezte a lány, magához szorítva a dobozt, amiről Luciusz le sem vette a szemét.

– Nos, a szabályt ugyan áthágod, de soha többé nem kell választanod. Helyette…

– Örökre itt maradok.

– Örökre itt maradsz! – mondták ki egyszerre.

– De én nem akarok itt maradni! – lehelte Filoména.

– Inkább meghalsz? Ne légy ennyire ostoba és gyenge. Különleges vagy, Filoména. És nekem… Nos, nekem, idővel gondoskodnom kell valakiről, aki... Ha én már nem leszek…

– Nem, ne is folytasd! – kiáltotta Filoména. – Soha! Érted? Soha! Belőlem nem…

– Ugyan – intette le Luciusz. – Csak ne olyan hevesen, Filoména. Mondtam már, hogy mindig gondolkozz, mielőtt helytelenül döntenél. Ha nyomdokaimba lépnél… Nos, tehetnél dolgokat…

– Dolgokat? – kérdezte Filoména töprengőn.

– Dolgokat… melyeket én nem tennék. Melyeket…

– Jó dolgokat – mondta ki a lány elhaló hangon gondolatát.

– Bizonyos kereteken belül. Igen. Akár.

Filoména szemében még a könnycsepp is rezdületlenné dermedt, mielőtt hosszú, világos szempilláiról a mélybe vette magát… És megtette, amitől mindig úgy óvta magát. Reménnyel a szívében nézett Luciusz szemébe.

Luciusz nem pislogott. Írisze elhalványult, szembogara kifehéredett, majd barnára váltott, apró pöttyökkel körülvéve. 

– Anyám! – lehelte Filoména és csak bámult Luciusz, vagyis immár Perszephoné szemébe, mely meleg volt, bársonyos, otthonos… Tedd meg, Filoména – üzente a tekintet. Nekünk már mindegy, de te még élsz, és segíthetsz másokon.

                A szem most megint áttetszővé vált, de csak egy pillanatra, máris óceánkéken tündöklött, és igen, mintha keserédesen, de mosolygott volna.

– Vilhelm – suttogta maga elé Filoména.

Minden rendben, Filoména. Mi jól vagyunk. – üzente a szempár némán, szavak nélkül, de ott rejlett benne a végtelen fájdalom. A szem megint gomolyogni kezdett, apró füstfelhő, mely lassan tisztulni kezd.

                 – Nem! – kiáltotta Filoména – Izoldát, ne! Nem bírom! Nem bírom! – zokogta, és a földre rogyott, dobozt tartó keze lazán maga elé tartva megállt a levegőben, tenyerén ott hintázott az apró ajándék, mint reményvesztett lélek a szakadék szélén.

– Jó kislány – lehelte Luciusz felajzva.

Ám akkor Filoména hirtelen visszakapta a tenyere szélén táncoló kis csomagot, egyetlen mozdulattal felállt, és szinte letépte a dobozka tetejét. Se ő, se Luciusz egy pillanatig nem vett levegőt. A többi doboz ekkor eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott, mintha látni sem bírnák a végeredményt…

A levegőt temetői, enyésző virágszag töltötte meg. Filoména keze ismét reszketett, szíve rettegett, már maga sem tudta minek örülne jobban, mi fájna kevésbé. Ujjai fekete szirmok között haladtak egyre beljebb, míg rá nem találtak a kincsre. Apró, sima felületű, jéghideg kő. A színe még nem látszott, takarta a rengeteg apró szirom. Ha a kő fekete, Filoména itt marad. Most már egészen egyedül. Luciusz kénye-kedve szerint rendelkezhet vele még egy évig. Ha fehér, a Halál Angyala egyetlen sikoltással ragadja magával. Filoménának erősen arra kell gondolnia, akiért a dobozt nyitja. Aki a legközelebb áll a szívéhez.  

Most azonban egészen más volt a helyzet. Most magára kellett gondolnia. Hisz már mindenki elment, akit igazán szeretett. Már csak Luciusz maradt – hasított belé a fájó felismerés, de igyekezett nem figyelni rá. Koncentrálni próbált, fülében azonban minden más gondolatot elnyomva ott csengett a dermesztő sikoltás, amely évről-évre elragadt egyet, a szívének oly kedves emberekből. Először Perszephoné ment. Ő szemét lehunyva, megadóan adta át magát a rikoltó jelenésnek. Vajon látta-e még, mint rogy össze Filoména, Izoldát ölelve a padlón, és mint fogja le Luciusz, az anyja után kiáltó Vilhelmet. Nem ért hozzá a fiúhoz. Vasmarokkal szorította a szívét, míg Vilhelm életösztöne nem győzött a gyász felett, és húgaira nem roskadt ő is reszketve.

A második évben, Filoména Vilhelmért bontott dobozkát. A kő ismét fehéren ragyogott, Vilhelm rángatózva tűnt el. Izolda zokogott, Filoména ruhájába temette arcát. Filoména könnyei azonban bent rekedtek.

Eljött a harmadik év, és Filoména térden állva könyörgött Luciusznak, hogy ha a kő fehér, húgával mehessen. Luciusz belement, hogy két dobozt nyithasson, elsőt húgáért, másodikat magáért, és ha mindkettő fehér, mehetnek. Izolda szíve megkönnyebbült, amikor az első fehér kavics előkerült. Luciusz szemében már anyja és bátyja várta. Szinte nem is észlelte, ahogy Filoména lassan elengedi a kezét. A sikoly lecsapott, Izolda is eltűnt. Filoména foggal, körömmel nekiesett Luciusznak, aki egy ideig csak némán, mosolyogva tűrte a lány tombolását, aztán, amikor egyik feketén repedezett körme letörött, és fekete vér serkent körömágyából, egyetlen érintéssel falhoz csapta a lányt.  

Aznap éjjel Filoména, újra és újra felvágta ereit, a letörött körömmel, de a vágás újra és újra összeforrt, mielőtt még egy csepp vér is kiserkenhetett volna, és Luciusz hömpölygő nevetése bujkált a falakon. 

Eredetileg felhasznált kép

Forrás

Effekt: Photobucket

A doboz már porrá vált, a földdel egyesülve, vele ment a szalag is. Ott állt most Filoména, csukott, nyirkos tenyerében a kővel, egész testében reszketett. Luciusz arca minden érzelmet leplezett.

 Filoména egy pillanatra szívéhez szorította összezárt kezét, majd egyetlen, hirtelen mozdulattal tárta ki tenyerét. Bőre finom fehérségén, mint fatönk a havas tájon, úgy hatott a fekete kő. Luciusz elégedetten vigyorra húzta a száját.

– Egy évem van hát, hogy meggyőzzelek légy az utódom – mondta elégedetten. – Mindent el fogok követni, ennyit megígérhetek.

Filoména, mint aki nem hiszi, amit lát, arcához közelebb emelte nyitott tenyerét, úgy vizsgálta a követ. Szempilláján ott rezgett egy könnycsepp, úgy érezte az utolsó, amit szíve még kipréselhetett magából. Hosszú, égőn száraz, néma gyásszal töltött éveket látott maga előtt kanyarogni. Beletörődően pislogott hát, könnycseppje, a kavicsra hullva több apró cseppre szakadt, melyek végigfolytak a parányi kövön, lassan fehérre változtatva azt.

Filoména és Luciusz is meglepetten néztek. Majd Luciusz szólalt meg.

– Nyertél, Filoména. Szíved utolsó élő bánata teljesítette kívánságod. Egyesülhetsz a családoddal. Én pedig örökre itt maradok, és kutatom azt, aki kicsit is rád emlékeztet. Remélem most boldog vagy.

Ahogy a kavics utolsó leheletnyi felülete is fehérre váltott, lecsapott a Sikoly Angyala. Fülsüketítőbben, mint valaha, Filoména mégse próbálta meg befogni a fülét, csak átadta magát a hömpölygő, rikoltó, szemkápráztató fehér tündöklésnek.

Mikor a csend újra felharsant, Filoména egyedül állt a csarnokban. A mennyezetre nézve, egyetlen villanó vörös szempárt látott, íriszében értetlen düh tekergett.

– Tévedsz, Luciusz! – lehelte a lány. – Ezt a dobozt érted bontottam!

Szemében fellobbant a tűz, először kékesen, majd  bíbor lüktetéssel. Haja karmazsinvörösen omlott a vállára.