Miamona irkál: Találkozás Schäffer Erzsébettel

  „Ha az ember víz mellé megy, azzá válik. Ha a fák között van, egy kicsit azzá is válik…” – mondja Schäffer Erzsébet mosolyogva. 

 Nos, akkor engem az a megtiszteltetés ért, hogy egy kicsit Schäffer Erzsébetté válhattam...
  

~°°~

Régóta ígérgetek már egy meglepetést az írónővel kapcsolatban, amire most érett meg az idő. Sokáig próbáltuk összehozni a találkozást, végül olyan helyen sikerült, ahol első körben nem számítottam volna rá; a HVG által szervezett állásbörzén. „Sikermenedzsment női módra” volt az előadás címe, és amit a röpke 45 perc alatt kaptunk, az sajátos karrier tanácsadás volt, de színtiszta Schäffer Erzsébet módra. És valóban, itt volt igazán a helye a történeteknek, amik buzdítanak, erőt adnak – itt a fiatalok között. Elmondta, hogy amikor megkapta a felkérést, először ő sem tudta hová tenni, és elgondolkodott rajta, ugyan mit mondhat karrier-ügyben. Aztán pedig csak tódultak a történetek, amik ide (is) kitűnően passzolnak. Az előadás után pedig – nagy örömömre – leültünk beszélgetni egy kicsit...




Sosem gondoltam magamról, hogy olyan remegős rajongó-fajta lennék, mégis amikor belépett a terembe, és tudtam, hogy oda kell mennem, jelezni, itt vagyok, bizony meglódult a pulzusom. Aztán, mikor kezet fogtunk és összenéztünk, minden kétségem és kételyem elszállt. Az előadás pont olyan volt, mint amit már eddig is tapasztaltam, és tapasztalhat bárki, aki elmegy Schäffer Erzsébet találkozóira; jó hangulatú, kedves, szívet melengető és az arcra jó darabig levakarhatatlan mosolyt csaló. Igazi vitaminbomba így télvíz idején. És csak néztem jóleső nyugalommal, ahogy a sok fiatal körülveszi és átül rájuk is a ragyogása. Jól van, gondoltam, még sincs annyira nagy gond a világban!

   ~°°~

Olyan jó igent mondani a világra. Erre a mostoha, elrondított, mégis gyönyörű világra.” (Négy fohász)

 ~°°~

Be kell vallanom, hogy egy kicsit készületlenül érkeztem. Mivel előre tudtam, hogy egy nagy, lármás csarnokban leszünk, hangrögzítőt nem vittem magammal, mert nem voltam biztos benne, hogy lesz egy csendes zug, ahová elvonulhatunk, jegyzetelni pedig képtelen voltam, csak megbűvölten ittam az írónő szavait. Így ez az interjú kicsit talán csapongó lesz és a hagyományos formáktól eltérő, de kérlek, nézzétek ezt el nekem és fogadjátok szeretettel interjúmat Schäffer Erzsébettel. 

~°°~

– Ahogy Erzsébet könyveit olvasom, nagyon sok helyen találkozom a gondolattal, hogy az élet egy nagy találkozás, illetve rengeteg apró találkozás láncolata úton-útfélen. És bár erre találhatunk válaszokat is az írásaiban bőven, én most mégis azt kérdeztem, hogy mit is jelentenek neki ezek a találkozások?

 ~ „Találkozás sokféle létezik” – mondja. „Lehet az is találkozás, ha valakivel összetalálkozik a tekintetünk, mondjuk a villamoson,” és itt rögtön eszembe jut, amit az előadáson is elmondott, hogy bátorság kell hozzá, hogy egymás szemébe merjünk nézni. Egyre nagyobb bátorság. Nemrég, amikor a fővárosba költöztem, azt a tanácsot kaptam, hogy tegyem fel a fülhallgatóm, mindig csak előre nézzek, és akkor nem érhet baj. Erzsébet pedig pont az ellenkezőjére hívja fel a figyelmet. „Hogyan akarunk például társat, párt találni úgy, hogy bedugjuk a fülünket, a szemünket becsukjuk és bezárkózunk?” (És nem mellesleg hogy akarunk így munkát is találni…) Személy szerint mélyen egyetértek, s mégis, bizony én is hajlamos vagyok a begubózásra. Persze változni sosem késő. Vagy legalább megpróbálni.
Találkozás alatt, az írónő, azonban nem csak ezt érti, hanem az „élet nagy pillanatait” is. Már megint megfogalmaz valamit olyan szépen, egyszerűen, és annyira igazan, hogy beleborzongok. Féltem, hogy itt fogunk kilyukadni, mert olvastam minden szavát és mélyen megrázott, megindított, de nem éreztem erőt magamban, hogy élőben, pláne kettesben is erről beszéljünk, mégis, Erzsébet most a találkozás kapcsán kitér A temesvári lányra. Megszeppenve, némán bólogatok. Olvastam. Igen. (Beleszakadt a szívem. Igen.) Nagyot nyelek… Aztán minden feszültségem, görcsöm tovaszáll, mikor Erzsébet, valamiféle keserédes „könnyedséggel” kezd beszélni arról, hogy ő akkor, azokban a bizonyos utolsó időkben találkozott igazán az édesanyjával. És hogy nem is igazán biztos benne, hogy minden gyermekével meg volt már A Találkozás. (Óhatatlanul belém is belém mar a kérdés, én vajon kikkel találkoztam eddig… úgy igazán.) Aztán mosolyogva folytatja, „A férjemmel is találkoztam már”, de persze még az ilyen szoros, általunk megválasztott kapcsolatok sem „állandóak”. „Életünk párjával sem találkozunk együtt töltött időnk minden percében.” – mondja – „Éppen azért fontosak a Nagy Pillanatok… a valódi együttlétek…”
Kitérünk a barátságra is. Azt mondja nemrég kapott valakitől egy cetlit, amin az állt, hogy „a barátok a választott családunk.” Így is van, bólogatunk mindketten, hiszen a saját családunkat nem választhatjuk meg, ugyanakkor vajon hány igaz barátja lehet egy embernek. „Ismerhet százat, kétszázat, de többet nem.” („Csak a facebook-on” - jegyzem meg és összenevetünk cinkosan), de ebből csak kevés szívbéli jó barát kerül ki. És barátból nem is kell kétszáz, nem is lehet kétszáz barátságot ápolni, gondozni, megtartani. Egy-két jó barátja van az embernek. De ezeket a barátságokat folyamatosan gondozni kell… Másképp nem megy…
Egy biztos. „Ahhoz, hogy minél több igazi találkozásban legyen részünk, nyitva kell tartani a szívünket…” Nem azért jöttünk a világra, hogy bezárkózva, drukkban, ugrásra készen éljünk… Nem, nem. Valami egészen másért – mondja. (Magamban aláhúzom háromszor! Sűrű korrepetálásra szorulok én is e téren…)

~°°~ 

„Arra gondolt, milyen kevés az igazi alkalom. Amikor együtt… Igazán együtt! És mennyi a kényszer, mennyi a hétköznap, amiből milyen öröm néha kicsiholni az ünnepet.” (Magunk vagyunk, drágám...) 

  ~°°~

– Lenyűgöz ez a hozzáállása, és most arra vagyok kíváncsi, hogy vajon ez már egészen kiskorában is így volt vagy az idők során nyitott a világra? 

 ~ Elmeséli, hogy amennyire emlékszik, mindig ilyen volt. Gyermekkorában is már mindent megfigyelt maga körül. Mikor arról kérdezem, hogy vajon szülői példa alapján sajátította el ezt a tulajdonságot vagy magától alakult-e ki, azt mondja, valahol az édesapja és édesanyja karakterének ötvözete lehet; míg édesanyja sokkal vidámabb, ám mégis zárkózottabb természetű volt, addig édesapja inkább elmélyültebb, ugyanakkor a világra jóval nyitottabb.
 

– Ha olvassuk műveit, hallgatjuk „előadásait”, arról mindenképpen megbizonyosodhatunk, hogy Erzsébet mindenekfelett hisz a mesélés erejében; kapcsolatteremtő és egyben megkönnyebbülést, oltalmat hozó erejében. Többször írja, hogy ez egy adok-kapok „játék” ahol a mesélő ad, de nehezebb dolga mégis csak a befogadónak van, hiszen az ő vállára nehezedik a súly. Mindig is érdekelt, hogy bír el ennyit, hogy oszlik el az a rengeteg saját és „örökbefogadott” súly, azokon a nem éppen szélesnek mondható vállakon.

~ Teljes nyíltsággal és őszinteséggel megvallja, hogy nem mindig bírja. Van, hogy elfárad, és olyankor bizony nemet kell mondania. Nem könnyű feladat, úgy vallja, ezt is tanulni kell, és szokni. Megmutatja a könyvet, amit mostanság magával hordoz: Az elengedés művészete. Mindig jönnek a jelek és figyelmeztetések, mikor kicsit le kell tenni a munkát, legyen az a család aggódása, vagy egy jókor betaláló idézet. Nemrég is mikor ilyen helyzetben volt – meséli –, férje talált rá véletlenül Szerb Antal nemesen egyszerű jó tanácsára: „Író, ne írj! Hallgass kicsit…” Ezen jót mosolygunk.


 – Történetei között barangolva, sokszor szembeköszön az üzenet, hogy merjünk kérni. Én, bevallom, sokszor voltam már olyan helyzetben, hogy rászorultam volna, de nem mertem. Legalábbis idegenektől nem. Arra voltam kíváncsi, hogy vajon ő mindig mert? Én úgy érzem, óriási bátorság kell hozzá, a mai világban egyre nagyobb, ahol, ahogy ő is írja „Körben lepedőnyi újságokba bújt emberek, állukon mélyül a ránc, szívükben a félsz, a homlokuk mögé kiűzhetetlenül beveszi magát az aggodalom.” „Ön hogy látja ezt?” – tettem fel a kérdést. 

 

~ Természetes kellene hogy legyen, hogy segítsük egymást, akár kis, akár nagy dolgokról van szó. Számára például természetes, hogy szól, ha valakin valami rendellenesség, apró eltérés van, egy pihe a kabáton, egy morzsa az arcon… És az is, hogy segítséget kér, ha épp rászorul. Elmesélte, hogy a felkérések miatt sokat utazik és sokszor nehéz könyvekkel megrakodva. „Ilyenkor mindig segítséget kérek. Leginkább fiatal fiúktól, férfiaktól és mindig akad valaki, aki segít” – mondja olyan hatást keltve, mintha ez magától értetődő lenne. Pedig szerintem sokan vitába szállnánk vele, mennyire is természetes az ilyesmi manapság… Köszönetét aztán van, aki udvariasan nyugtázza egy „Nincs mit, nagyon szívesen”-nel, de olyan is akad, aki csak egy biccentéssel, kissé félszegen továbbsiet. Ám ilyenkor sem érdemes, ahogy mondja „nincs jogunk megütközni, hiszen akármennyire is sietett vagy morcos volt az illető, mégiscsak megállt és szánt ránk pár pillanatot az életéből.”
Megsértődni, úgy általában, amúgy sincs ok, hiszen „nincsen mire.” Az ember, idővel, egyre jobban tisztába kerül, vagy fogalmazhatunk úgy is, egyre többet találkozik önmagával, tehát nincs okunk megsértődni. „A haragot és a bosszút,” – vallja Erzsébet – „mindig kerülni kell”, hiszen egyik sem vezet sehová. Egyetértek vele és azt hiszem, legbelül ezt mind tudjuk, gyakorlatba ültetni viszont nehéz feladat, a próbálkozás gyümölcse azonban, előbb vagy utóbb, de biztosan beérik.
Szóba kerül az is, hogy az írónőnek nincsen mobiltelefonja. „Talán lustaság ez” – vallja be –, de nem szereti, ha az ilyen dolgok elvonják az idejét és figyelmét. Annak ellenére, hogy én már nem tudnám elképzelni az életem a mobilom, internet és az e-olvasóm nélkül, valahol megértem. Ennek kapcsán Erzsébettel felidézünk egy történetet, amit sokszor mesél arról, hogy merjünk kérni. „Egy találkozót beszéltem meg, de aztán 20 perc várakozás után elbizonytalanodtam, hogy jó helyen várok-e. Na, ilyenkor gondolom, hogy jó lenne egy telefon” – mondja mosolyogva –, de hát mit volt mit tenni, kénytelen volt segítséghez folyamodni. Nagy sokára egy fiatalember megállt, s mikor megtudta, mit akarnak tőle, mord képpel megkérdezte „Mi az, magának nincs telefonja?” Kiderült, még a szemüvege sem volt nála, így a fiúnak kellett kikeresni a számot egy noteszből… A végén nevetve adta át a mobilját, ami már kicsöngött és mondta kedves-kajánul: Csókolom, le is beszéljem?” Nevettek és megint volt egy találkozás, egy összenézés, egy köszönni való…
És ez csak egy azon rengeteg történet közül, ami úgy kezdődött, hogy Erzsébet mert segítséget kérni.

~°°~

„Mindegyikünk sorsa sors a többiekével… Tudni egymást, ismerni egymást, nem elég egy élet…” (A temesvári lány)

~°°~

– Az utolsó nem is annyira kérdésem, mint inkább kérésem az volt, hogy játsszon velem Erzsébet egy kis asszociációs játékot. Arra kértem, hogy írjon nekem pár gondolatot, vagy akár csak egyetlen szót az általam választott szavakra gondolva. 

– Remény ~ örökké ott van velünk, a legnehezebb pillanatokban is.

– Hajnal ~ az éjszaka legkisebb lánya – aki nem ismeri a hajnalokat, sokat, sokat veszít.

– Puszta ~ gyalogolni kell a pusztán.  Sokáig nem értettem, mit szeret Petőfi az Alföldön… most már értem… a síkon rád borul az ég, mint egy katedrális. Érzed, micsoda hatalmas a világ, s te milyen kicsi vagy. De ez a kicsiség minden lehet… egy vagy azzal az óriási burával, amiben gyalogolsz, és minden szín, illat, zörej, történés a tiéd…

– Öröm ~ ez így általános… minden örömmé válhat… most például örülök, hogy készen leszek ezzel a válasszal, felidéztem a találkozásunkat… aztán szaladok mosogatni, utána a piacra… örülök, hogy végigaludtam az éjszakát, hálás vagyok, hogy nem fáj a hátam… hogy tegnap takarítottunk és tiszta a lakás… és az előbb olyan jó volt, mert mielőtt felkeltem Pilinszky Szög és olaj kötetében megint válaszra találtam. Kérdezés nélkül is…

– Élet ~ ajándék, amit nem győzök megköszönni.

– Sors ~ nem magad választod, de sokat tehetsz érte… szeretem a közmondásokat… most az jutott eszembe: Mindenki a saját sorsának kovácsa… Nem könnyű ez a kovácsolás… de senki nem ígérte, hogy az lesz. Viszont nagyon kalandos, izgalmas, gazdag… teli kudarcokkal és eredményekkel… és meglepetésekkel… és főleg tanulással… 

– Csend ~ azt hiszem, a legszentebb pillanatok a csend pillanatai.

~°°~

– A búcsú előtt még meséltem az írónőnek kicsit a moly.hu közösségéről, miről is szól, miket is csinálunk, és arra kértem, hogy üzenjen valamit az olvasóknak.

~ Egy Hamvas Béla idézet jutott eszébe: „Aki reggel, ébredés után vers helyett vezércikket olvas, az egyéb bűnökre is képes….” „Nem kell szó szerint értelmezni,” – mondja – „de tudni érdemes, hogy mást csinál az emberrel egy vers, novella, idézet stb. – és mást egy vezércikk (tévéhírek, infók stb.) Egy jó idézet, egy derűs vagy okos bölcsesség is jól tudja indítani a napot.” Ennek kapcsán, nagy örömmel osztottam meg vele a moly szerencsesüti funkcióját, ami Erzsébetnek is nagyon tetszett.
Visszatérve az üzenethez, „Azt üzenem” – mondta –, „hogy válogassanak, mert rengeteg a kincset érő könyv, de sok az olyan is, ami nem üti meg a mércét. Merjenek és tudjanak válogatni. Mindenben. ”

~°°~

Bár „Az utazásnak és a történeteknek soha nincs vége…”, beszélgetésünket ezzel a fontos és szép üzenettel zártuk.

Ezúton is szeretném még egyszer megköszönni Erzsébetnek, hogy időt szánt rám és megtisztelt a találkozással és beszélgetéssel, ami egy életre szóló élménnyel gazdagított!

És köszönöm Nektek is, kedves olvasók, remélem sikerült egy kicsit még többet megtudnotok Schäffer Erzsébetről, az íróról, a nőről, az emberről.

~°°~