Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

„Nem vagyok szerelmes beléd, túlzás lenne ezt írni, de még sosem éreztem ekkora esélyt rá! És ki adná föl, ha úgy érzi, van remény, hogy túlélje, hogy valahogyan kibírja a hétköznapokat.”



Pontosan ugyanígy érzek Grecsó Krisztián könyvével kapcsolatban. Fel-, meg- és összekavaró. Egy kicsit úgy érzem magam, mint aki ott áll a Vörösmarty és Népköztársaság út sarkán, és bizakodva vár. Nem tudom, hogy akit vártam, megérkezett-e. Úgy érzem igen, mégsem vagyok teljesen biztos benne. Nem tudom, hogy elférek-e melletted. Hogy te elférsz-e én mellettem... 

Egy kicsit becsapva érzem magam és egy kicsit félrevezetve. Kezemben a könyv, mint egy ódon, dohos, poros családi album kinyílt. Először, mint az idegen albumok általában, nem mondott semmit. Egy letűnt kor, letűnt tanúi kezdtek kirajzolódni, akikhez semmi közöm. Míg olvastam az első pár kusza mondatot, oldalt, azt gondoltam, talán nem is való ez nekem, nem is akarom én ezt, merthogy olyan furcsa. De míg ezt gondoltam a szemem csak siklott a sorokon és a sorokból mondatok lettek, a mondatokból oldalak és egyszer csak azon kaptam magam, hogy valami nagy, kopadozott, cserzett tenyerű hangulat kinyúl, torkon ragad, és nem ereszt. Egy darabig küzdök, aztán megadom magam. Már nem akarok menekülni. Mert ringat a múlt. Talán a te múltad. Talán az enyém. Az enyém is lehetne. Miért is ne? Bár csak te tudhatod mi milyen és hogy volt pontosan, mégis én is érzem Jusztika bejglijének illatát. Vagy egy egész más bejglijét; hallom a reggeli bukta papírzacskójának neszezését, vagy egy más papírzacskót. Teljesen mindegy. Ha akarom, a tiéd, ha akarom az enyém. Látom a Benedek és Sadi között húzódó szálat, ami ha elvonatkoztatok valóban furcsa, nem mindennapi, ám rájuk nézve természetes, mint a reggeli harmat. Vagy egy egészen más szálat, két egészen más ember között. Nem mindegy? Jól megférnek egymás mellett... Látom Ignácot, akit a gepárd éltet, aztán Báhbáhá. Vagy magamat és a hosszú szőke hajú, kampós orrú, feszülős nadrágos orosz trapézos fiút. Húzom az időt, csak, hogy az előadás után, a sátor mögött még nézhessem. És elképzelhessem, ahogy elkér apámtól és magával visz.   


És látlak téged is. Ahogy láttatni engeded magad. És ez, bevallom, néhol nem tetszik. Közönséges. Idevetett. Ilyen lennél? Ilyen lennék? Ilyenek volnánk? Nyers. Nem ehhez szoktattál az elejétől. Elpirulok, hogy ennyire közel engedtél. Magadhoz. Magamhoz... Nem tudom jó-e ez nekem...

Az elején olyan volt mint egy tikkasztó nyári napon, a hűs víz felett, árnyasan hajlongó szomorúfüzek alatt  egy kikötött csónakban ringatózni, amit, ha nem látom, hogy ki van kötve, úgy érzem sodor a szél, amerre kedve tartja. Eszembe jutott Szabó Magda, Wass Albert, Halász Margit, de még Móricz és Schäffer Erzsébet is.

Aztán ők eltűntek és maradtál te. Pőrén, mindent kiteregetve. Nem akartam nézni, de néztem. Nem tudtam a szemem levenni. Elétettem a kezem, de az ujjaimon át figyeltem tovább. Untalak és élveztelek. Taszítottál és vonzottál. Felkavartál és tovább ringattál. Elkezdtem magamat kívülről szemlélni. Megijedtem. Megijedtem, hogy lehet majd az életben valaki, aki észreveszi a hibáimat, kisstílű létemet és megjegyzi, megörökíti. Aztán féltem. Féltem, hogy nem lesz senki, aki észreveszi, megjegyzi és megörökíti a hibáimat, kisstílű létemet.

„A „mi lett volna, ha?” a legizgalmasabb értelmetlen kérdés.”   

Én sem bírok úgy tenni, mintha működne a múlt, nem az a világ van. Közben meg hinni akarom, hogy mégis csak az. Nem mindegy mi van abban a puttonyban! Nem és nem! Én is görcsösen tudni akarom mi az. Tudnom kell! Lehet, hogy nem lesz se jobb, se könnyebb, de valamilyen lesz a semmilyen helyett. És én akarom, hogy valamilyen legyen. Mert már elég a semmilyenből. 

 „De az én generációmban már nincs összetartás, a repedések a felnőtt létben mutatkoznak meg igazán.”

Vissza már én sem hozhatom a kétszobás karácsonyokat, amikor minél többen voltunk, annál jobban elfértünk egymás mellett. Ha ma próbálnánk, nem lenne ugyanaz. Csalódás lenne. Mert a mi Jusztikáink is elmentek már. És a mi képeink is egyre sötétebbek...

De egyet tudok. Otthon lenni ma már nem természetes állapot, hanem kiváltság. Olyan fajta, ami ritkán adatik meg.  És én igenis gondolok rá, mikor otthon vagyok. Legalábbis próbálom magam észrevenni.

 „De az otthon, az más világ volt! Budapest csak álom, nem rendes világ, nem valódi emberek lakják, a szerelmek nem igaziak, a barátságok felszínesek, az ígéreteket el lehet felejteni. [...] az otthon, a valódi haza, az más!”

Értékelhetném a könyvet. De értékelhető-e a múlt... Főleg a másé... Főleg az enyém... Remélem, hogy valamilyen szinten, formában igen. És akkor a puttony létezni fog, megtelik tartalommal és a legutolsó kicsikart történetek sem hiábavalók...