Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Aqua Traversében, nevével ellentétben, csak a víz ígérete dereng, suttog végig a porlepte házakon, amiknek ablakát bezárják, és hogy mi folyik az ajtók mögött, azt talán jobb lenne nem tudni. De Michelére nekünk kell vigyázni, ha már ezt nem teszi meg senki más (legalábbis nem végzi a legjobb munkát) a felnőttek közül, így aztán vele fedezzük fel a romos ház sötét titkát is.

A könyv rövid, és a sor(s)ok csak úgy peregnek, és mi közben újra kilenc évesek vagyunk, akik tudják, hogy szellemek és boszorkányok nem léteznek, titkon mégis rettegünk tőlük. Még rajtunk van a gyermekkor pora, ami, ha hagyjuk behálóz, teleszórja szemünket, szánkat, és mint a jó fajta drogok hatására vasszörnyek csattognak az éjszakai búzamezőn, és olyan összefüggéseket találunk dolgok között, amit színes cérnával sem lehetne vadabbra varrni. Ám a valóság, eljátssza a mindentudó szabót, és megpróbálkozik vele... Sajnos nem is rosszul... 

Miközben a valódi démonok, a valódi szörnyek, akiktől félni kell maguk az emberek - mondja ezt Michele apukája. És Michelének nem csupán a fantáziája rémeivel kell megküzdenie, de a valós bestiákkal is. És mivel a valóságot még felnőtt fejjel sem lehet mindig feldolgozni, így Michelének még pocsékabb esélyei vannak minderre. 

Szerettem olvasni ezt a lendületes stílust, és közben felidézni a perzselő nyarakat, mikor a tikkadt játék hevében már magam sem tudtam mi valós, és mi fantázia. Éreztem a forró széllel fújt port a számban, a bőrömön, az olthatatlan szomjúságot minden iránt, ami titkos, ami kicsit is rejtőzködő, és még emlékszem milyen gazdagnak láttam a felnőttek világát. A sors fintora ez, és az élet nagy tragédiája, hogy most már látjuk ki a gazdag, és tudjuk, hogy mi már nem leszünk soha sem...

"Felmásztam a szokott helyemig, lovagló ülésben rátelepdtem egy vastag, kettéágazó ágra, és úgy döntöttem, hogy soha többé nem megyek haza.Nem számít, ha a papa látni sem akar, ha utál, itt maradok. Majd család nélkül élek, mint az árvák."Látni se akarlak. Tűnés!"Jól van, gondoltam. Majd amikor nem megyek haza, nagyon rossz lesz neked. És akkor idejössz a fa alá, kérlelni kezdesz, hogy menjek haza, de én nem megyek, te könyörögsz, de én nem megyek, és rájössz, hogy hibáztál, a fiad nem fog hazamenni, a szentjnoskenyérfán fog élni."

Bármennyire is jól esett (és fájt is) a gyermeki létben barangolni, én bizony belenéztem volna mélyebbre a feneketlen kútba, hogy a felnőttek hogy jutottak oda, ahová, és hogy vetemedtek arra, amire... Végtelen súlyok marcangolják őket, amit jól lehetett érezni szinte mindegyik kicsit is részletezett karakteren, főleg persze az anyán, de mint lelkes, amatőr lélekkukász, bizony mélyebbre ástam volna. Na nem mintha nem jönne át érzékletesen, hogy milyen kaktuszokkal is van az út kikövezve... Szomorú. Ennek a szónak minden rezdülésével.

Azt hiszem, mindig jön egy generáció, aki kijavítja a szülők hibáit, legalábbis megtalálja a maga útját, amit jó szívvel, tisztességesen jár végig. Ez esetben ez Micehele, és Maria (és talán Filippo) az. Visszalopóztam volna jó pár évvel később meglesni őket hogy, s mint vannak. Szerintem elégedett lettem volna. Legalábbis szeretném ezt hinni.

Ifjúsági regényként elég erősnek érzem, én legalábbis még felnőtt fejjel is jókat tudtam félni rajta, és súlyos a tartalom is. Persze minden korosztály a saját felfogása szerinti értékeket tudja kinyerni belőle. És az, hogy én féltem, még nem jelent semmit, mert én szerintem mostanra lettem félősebb. :) Én nem mondhatom, hogy nem félek. Vagy talán addig kell mondogatnom, míg el nem hiszem...

Ami még megfogott, a realizmusa. Tervezem hamarosan pótolni a filmet is*, de már a regény hatására is filmként pergett szemem előtt a cselekmény. Nem szeretem, mikor a számba rágják a kötelező "Nem valós események, és személyek" blablát, de Ammaniti olyan olaszos könnyedséggel vet papírra egy kisregényben komplett karaktereket és szituációkat, amit más íróknak több száz oldalon keresztül sem biztos, hogy sikerül. Simán igaz lehetne minden sora. (Remélem nem az, bár történik épp elég ilyen a világban nap, mint nap...)



*A film azóta pótolva, de a könyvhöz képest nem hagyott mély nyomokat bennem... A képek szépek, és egész jól visszaadta a könyv hangulatát. Azon viszont meglepődtem, hogy maga a szerző is részt vett a forgatókönyv megírásában, mert olyan apróbb változtatásokat eszközöltek, amitől a film inkább tényleg ifjúságibb lett, mint a könyv. Legalábbis szerintem.  Éppen ezért azonban nem jött át annyira a drámaisága... Legalábbis a könyvhöz képest.



~Értékelés: 10/8   Ajánlom mindazoknak, akik valami ifjúságira vágynak, de közben borzongnának is, és belepillantanának milyen csodálatos, és egyben veszélyesen félelmetes tud lenni a gyermeki fantázia. Hogy aztán meglássák, hogy ennél már csak a felnőtt valóság lehet elképesztőbb és megrázóbb...

"Az is lehet, hogy az ikertestvérem. Ugyanolyan magasak vagyunk, és egyidősnek látszunk. Amikor megszülettünk, mama mindkettőnket kivett a bölcsőből, leült egy székre, és a szánkba tette a mellét, hogy megszoptasson. Én szívni kezdtem, ő viszont belemart a mellbimbóba, tépte volna lefele, a mama melléből ömlött a véres tej, kiáltása betöltötte a házat: - Őrült! Őrült! Pino, vidd innen! Vidd innen! Öld meg, őrült!Papa bedugta egy zsákba, és felvitte a dombra, hogy megölje, lefektette a földre, a búzában, és le kellett volna szúrnia, de nem bírta megtenni, mégiscsak a fia, akkor ásott egy gödröt, és a fiú abban nőtt fel, láncra verve.Mama nem tudja, hogy életben van.Én igen."