Palotai Boris: Viharos mennyország

„Amikor a „Kelj fel juhász”-t tanulták, Sárika a sarkon várta, háta mögé dugott kezekkel. „Melyik kezemet választod?” Egyikben hegyes zöldpaprikát szorongatott - az első zöldpaprikát! -, másikban egy csokor soproni cikláment. Addig-addig cserélgette őket, hogy a ciklámen paprikaszagú lett, a paprika meg ciklámenszagú.”

A mennyország márpedig viharos. És szeles, meg huzatos. És szeplős orra van, szúnyog csípte lába, és messzire köpi a cseresznyemagot. De bújik, és dörgölőzik, vagy épp csak egy kisujjra van szüksége. A könyvbéli viharos mennyország Sárikáé és Ferié. És egy kicsit a mamáé is. No meg a miénk! 


Feri mindene a zene. Azt tanítja, azt hallgatja, azt lélegzi ki-be. Sárika pedig Ferit lélegzi ki-be. Nagy össze-vissza viharosságában hogy, hogy nem, megtanult előkelő kutyanyelven, franciául, és mint tolmács, a régi idők Magyarországának szívében kell megküzdenie a jóravaló, szerény emberek szemöldökráncolgatásaival, hogy őneki az a kötelesség, ami másnak a pompa. A Gellért szállóban reggelizni, Margitszigeten étteremben ebédelni, hangversenyen, színházban tenni a szépet világhírű, komoly(nak látszani akaró) emberek oldalán. És a bonyodalmak akkor jönnek, amikor a szerelmesek hagyják, hogy a külvilág beszivárogjon az addig tökéletesnek hitt kis burkukba.

„Drága, egyetlen kétbalkezes boldogságom”

Oda vagyok magáért... A fekete hajáért... Ilyeneket dudorászok magamban napok óta. Boris írása igazi, forró, gazdagon gőzölgő tyúkhúsleves a léleknek. Tiszta erőből szorítottam a két komisz kis kópénak, és mikor rosszra fordult a helyzet, mondtam is nekik, no hiszen, gyertek csak, majd a villamoson kibékültök szépen. Hisz' titeket az Isten is... De hisz tudjátok...

Hogy így lett-e végül, nem árulhatom el... De a jó hír, hogy kideríthetitek magatok! 

„Éjszaka szuszogtál. Nagyon édesen szuszogtál. Azt szuszogtad: szi szi szi. Húzzál harisnyát kis szi szi szívem.”

Csupa tücsökkedély ez a kis könyv. És csattanó-pattanó gömbölyűség. És rá kell jönnünk, hogy idegen nyelven sok mindent lehet csinálni, de hógolyózni, azt aztán nem! Azt csak magyarul az igazi! Paff és puff. Piff és paff. És eszedbe jut majd, amikor gyerekként kockacukrot mártottak neked a feketébe. Mmm, be jó is volt! 

 „Maga a kiejtéséből ítélve, népi származás - mondta Krantzné, és egy brokáttáskát akasztott a karjára. - Így ni! Most komplett párizsi nő!”

Olyan ez a regény... olyan... olyan... csíkos. Magyar. Nagyon magyar. Régi magyar. Jó magyar. De lehetne francia is. Ám mégis csak magyar. Szívembe lopakodott, fitos kis orrával befészkelte magát a nyakamba. Ha rágondolok, napfényt látok, és sátrat, és meleget, és Dunát, és szúnyogot, és gangot, és szilvás gombócot, és padot a Margitszigeten.

~ Értékelés: 10/10 és kedvenc              Boldog vagyok, hogy ezek a könyvecskék nekem anno kimaradtak, mert úgy látszik most vagyok a tökéletes korban, hogy értékelni tudjam őket. Továbbra is úgy érzem, ha újra születhetnék, akkor csíkos/pöttyös író lennék legszívesebben! Budapestieknek kötelező. A többieknek meg erősen javallott!