2014. április 28., hétfő

Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában


Ha mosogatok, minden tányért, bögrét, poharat, evőeszközt stb. nagyság szerint teszek sorba a száradóra. A ruhaszárító magasabb oldalának mindig jobbra kell néznie, és minden ruha mindig ugyanoda kell, hogy kerüljön rá. Ha rendet rakok, és valami elmozdul egy centit, belső viszketésem lesz addig, amíg meg nem igazíthatom. A mosógépbe előbb mindig az öblítőt öntöm, csak utána a mosóport, és ha az öblítő túlmegy a max vonalon, az rossz érzés. A villamosra, és a metróra aszerint szállok fel előre, középre, vagy hátulra, hogy ha leszállok hogy lesz közelebb a cél, ami felé megyek. Nem szeretem, ha az emberek (egy-két kivételtől eltekintve) hozzám érnek, megbámulnak, rám szuszognak. Gyűlölöm, ha kérdeznek valamit, de nem várják ki, míg végigmondom a választ. Ha kulcsra zárom az ajtót, muszáj lenyomnom a kilincset is, hogy valóban zárva van-e. Ha ezt elvétem, akkor visszajövök, de csak akkor, ha még a második lépcsősor előtt eszembe jut, egyébként a lakásba nem szeretek visszamenni, ha elfelejtettem valamit, mert az balszerencse, és akkor le kell ülnöm egy pillanatra. utálok jó előre felöltözni, mert akkor a kelleténél hamarabb összegyűrödik a ruhám. Ha rágózóm, még azelőtt ideges leszek tőle, hogy elmenne az íze, ezért ki kell dobnom. Utálom, ha a függöny nincs rendesen behúzva, vagy elhúzva. A szekrényben, szeretem, ha a vállfák mind egy irányba néznek. Ha fagyit veszek, alulra mindig a gyümölcsöset kérem, ha mindkettő gyümölcs, akkor a savanyúbbat, és zavar, ha az eladó felcseréli a sorrendet. Ha a városban közlekedem, mindig olyan érzésem van, hogy az emberek többsége el van varázsolva, és csak rajtam múlik, hogy ne jöjjön nekem mindenki. A könyveket a polcon szimmetrikusan, mindkét oldalról kívülről befelé csökkenő nagyságrendben teszem. Utálom, ha valaki egy könyvbe végeláthatatlannak tűnő, unalmas felsorolást ír. Olyankor, illetve bármi egyéb unalmas résznél, fejezetnél mindig előre kell lapoznom, hogy megtudjam meddig tart még, és biztatom magam, hogy mindjárt vége.

Huhh, vége...

Akkor én most autista vagyok? 


"A prímszámok olyanok, mint az élet. Nagyon logikusak, de sohasem lehet megfogalmazni a szabályaikat, akkor sem, ha éjjel-nappal róluk gondolkozunk." 

Ennek a könyvnek Christopher a főszereplője, aki autista. Szóval ez inkább Christopher különös esete az éjszakában, de azért kutya, mert végülis minden egy kutyával kezdődik. És ez a könyv - Christophernek köszönhetően - sokszor unalmas, és idegesítő. Tele van matematikával, és csillagászattal. Olyankor előre kell lapoznom, hogy meddig tart. És tele van lábjegyzettel, amit utálok, mert felajánlja a lehetőséget, hogy ne olvassam el őket, és akkor ideges leszek, mert nem tudom miről maradok le, ezért elolvasom, aztán meg azt mondom magamban, hogy meg lettem volna nélküle is. De aztán szépen lassan átváltozom a Christopher zsebében utazó Toby patkánnyá, aki - bár néha menekülőre fogja - szelíd, és szereti Christophert. És már szeretem Christophert, mert ő csak egy fiú, aki reálisan gondolkodik, és reálisan utál olyan dolgokat, amiket én is utálok. Ugyanakkor sajnálom is Christophert, és még a nagyon csavaros eszéért sem cserélnék vele, mert akkor le kéne mondanom arról, hogy egy pillantásból megértsem, az emberek arcán ezek mit jelentenek:

:-)     ;-)    :-P    :-(    :"-)    :"-(    :-O    :-S    :-$    :-/    ;-(

Mert Christopher világában csak ez létezik:

:-| - és még ez se jó kifejezés, mert én ehhez is tudnék társítani vagy hat féle jelentést (unott, zavart, pléhpofa, pókerarc, érzéketlen, lefagyott stb.)

"Tudom, hogy kitalálják, mire gondolok, de én nem tudhatom, hogy ők mit gondolnak. Olyan ez, mint a szoba a kémfilmben, ahol egyirányú tükör van." 



És még azért sem cserélnék, mert én nem tudnám beérni, a tenyér-legyezős érintéssel. Mert akkor nem ölelhetném meg többet azokat az embereket, akiket szeretek. Mert ordítani kezdenének, és én is ordítanék, aztán nyögnénk, mint a fehér zaj, mert csak az jelentene biztonságot. És mert a fantázia végtelen tárházát nem adnám semmi pénzért, és én nem félek tőle, hanem pont az a végtelenség nyugtat meg, amit magában hordoz. 

Christopher érzelemmentes világa egyébként hemzseg az érzelmektől. Ott van mindjárt anya, aki nagyon szereti Christophert, csak éppen néha nem tud már erős lenni, és nem tudja nem megölelni, vagy tovább nézni, ahogy apával minden más, mert apa laza, és elfogadó és természetes. Vagy ott van apa, aki amellett, hogy laza, elfogadó és természetes, azért szenved is olykor, és anyával már lassan semmi nem olyan, mint előtte.

De a többit nem mesélem el, mert az cselekményleírás, és nem szép dolog olyan emberekkel szemben, akik szeretnék elolvasni a könyvet, csak egy kis kedvcsinálóra vágynak.

~ Értékelés: Az a része a bejegyzéseimnek, ami mindig a végén van, és amiből megtudhatjátok, hogy egy tízes skálán mennyire tetszett az adott könyv. Ezt mindig félkövéren írom, lila színű betűkkel, és mindig teszek elé ~ jelet, mert nekem így tetszik. És utána írom a számot, így: 10/8  És mindig megpróbálok még valami olyan okosságot írni, amit addig még nem írtam, de ez nem mindig könnyű, mert legtöbbször mire idáig jutok, leírtam már majdnem mindent, ami a könyv kapcsán eszembe jutott. De ha nagyon megerőltetem magam, azért mindig összejön valami. Olyasmi, mint például hogy ennek a könyvnek a hatására egy teljesen új képet kaptam az autistákról, amit nem is gondoltam volna. Eddig mindig csak a szerencsétlen Dustin Hoffman jelent meg előttem az Esőemberből, de sosem tudtam igazán milyen lehet odabentről. És a legnagyobb meglepődésemre rá kellett jönnöm, hogy sokkal "otthonosabb", és "normálisabb", mint hittem. És most, szokásomhoz híven lezárom egy frappánsan érzelmes, mély idézettel, és még egy képpel. Így:

"Úgy gondolom, az emberek azért hisznek a mennyországban, mert nem szeretnek arra gondolni, hogy meghalnak, mert folyton akarnak élni, és mert nem szeretnek arra gondolni, hogy mások beköltöznek a házukba, és a szemétre dobják a holmijukat." 

8 megjegyzés:

  1. Nem is realizáltam mennyi kis apró "rigolyád" van. :) De biztos nekem is, csak nem ilyen méretrendezősek (például, de ezt csak kiragadtam). Nagyon szép bejegyzés lett, és nagyon tetszett a megközelítésed. Nálam is várólistás egy ideje.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pedig akad bőven... :) Engem most a darab is elkezdett érdekelni...

      Törlés
  2. Hű, de sok "rigolyád" van, nekem néhány, azok sem zavarnak. :)..és nem, nem vagy autista-gondolom, mert nekik azért sok apró problémájuk akad.
    szeretem ezt a bejegyzésed is, a könyv pedig nekem egyik kedvencem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi. :) És a megerősítést is :D

      Törlés
  3. Íííí, nem vagyok egyedül! :) Azt hittem, csak nekem van ennyi pici rigolyám, de ezek szerint nem. Minden reggel a bal oldalamra dobom a paplant, majd a bal lábam ér le először a földre. Egy polcon azonos nagyságú könyvek sorakoznak nálam, vagy amikor ez nem megoldható, akkor balról jobbra csökkenő méretben (persze a sorozatoknak egymás mellett kell állniuk, emiatt már kergetett őrületbe az Ulpius, amikor sorozaton belül váltottak könyvméretet...) A kilincset én is lenyomom, pedig két zár is van az ajtón, és ha vissza kell szaladnom a lakásba, nemcsak leülök, de egy pillanatra felemelem mindkét lábamat is. A lábemelés hidakon is játszik, ha vonattal megyünk át egy hídon, addig tartom a lábam felemelve, amíg át nem érünk. Néha olyan érzésem van, hogy minden utamba eső csíkot, repedést bal lábbal kell átlépnem, és olyankor percekig csak erre figyelek. Utálom, ha elmozdulnak a lábtörlők (ha ezt látom, a szomszédét is megigazítom).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A hidas-lábemelős is tetszik, kicsit hasonlít ahhoz, mikor valaki alagútban nem vesz levegőt... Munkahelyen szoktam még én is a padló csíkjait átlépni. :)
      És ez vagy azt bizonyítja, hogy Cristopher normálisabb, mint hinnénk, vagy mi mindannyian kicsit nem normálisak vagyunk. Én mindkét verziót elfogadom, mindkettőben látok rációt. :)

      Törlés
  4. Szia :)
    Díjat kaptál: http://ariadneolvasmanyai.blogspot.hu/2014/05/liebster-award-2.html
    Szép napot!

    VálaszTörlés