Neil Gaiman: Sosehol

"Két London van. A fenti London, ahol te éltél, és a Lenti London, az Alsóvilág, amit olyanok laknak, akik áthullottak a világ repedésein. Most már közéjük tartozol. Jó éjt."

"Minden ki akar nyílni" - Ez a történet is ki akart nyílni nekem. És, hogy sikerült-e...

Nos... Nem is tudom, nem is tudom. Azt hiszem, ez még mindig nem igazán az én műfajom - dünnyögöm magamban, mikor furcsa neszre leszek figyelmes, és előttem megnyílik a fal, olyan helyen, ahol azelőtt nem volt ajtó, és földöntúli gúnyos kacajt hallatva Mr. Croup és Mr. Vandemar lépnek a szobába. Mr. Croup a pengéivel játszadozik, miközben Mr. Vandemar kopott cetlit lobogtatva felharákol egy kis adag slejmet, hozzám lép, és a cetlit a homlokomra ragasztja, rajta a felirat: Te kis hazudós. Majd ahogy jöttek, úgy távoznak, és az ajtóból nem marad más, mint a képzeletem foltja. Rekedtesen túlvilági nevetésük még jó darabig a fülembe cseng.


Neil Gaiman egy beteg ember! Betegsége pedig nem más, mint sohasefelnőniitisz. Súlyos kór, de mi, azt hiszem, mind hálásak vagyunk érte, hogy Neil megkapta, és agyba-főbe fertőz minket.

És, hogy a fő metrós részt, pont a metróban olvastam... Csak páran néztek hülyének Fenti Budapestről, amikor magamban kuncogtam...

Richard Mayhew egy szerencsétlen pali, aki megtestesíti az összes szerencsétlen palit, akinek van egy relatíve elmegy állása, egy relatíve elmegy barátnője, azaz egy relatíve elmegy élete. Az ilyen relatíve elmegy emberek pedig könnyen kicsusszanhatnak a réseken. "Kérjük, hagyják szabadon a biztonsági sávot". Pedig a biztonsági sávon túl történik minden, ami érdekes. A komfort zónán innen, tespedésen túl, hol fenevadak élnek, és De Carabas márki az úr...

Minden egy ajtóval kezdődik - mondja a bölcs nyanya, és akkor még nem tudja, hogy az ajtókat néha nagy A-val kell írni. Ajtó, bármilyen meglepő, ajtókat nyit, és ő kalauzolja Richardot Lenti Londonban. Aztán ott van még Vadász, a nem nélküli Islington, és a Bársonyok, akik züllött, fagyos lelkű nő-szerű-személyek. De be kell vallanom, hogy akikért a végsőkig rajongtam, nem más, mint az ördögien förtelmes, borzalmasabbnál hajmeresztőbb páros, a róka és a farkas, azaz Mr. Croup és Mr. Vandemar. A Croup és tsa. Bt. :) Gaiman már nem először teremt olyan gonoszt, aki maradandó nyomokat hagy bennem. Bár emlékezetemben az Óceán az út végén Ursula Monktonja kicsit már összemosódott a Coraline másik anyukájával, még mindig tudnak éjjeli szívdobogást csinálni, de ennek a két úriembernek - mert máshogy nem vagyok hajlandó nevezni őket, akármilyen is a foguk fehérje barnája - igazi rajongójává avanzsáltam. (Csak közelebbi kapcsolatba ne kelljen kerülnöm velük, beérem a plátói szerelemmel förtelemmel...)

"Mr. Croup elnevette magát: mintha egy iskolai táblát húztak volna végig egy levágott ujjakkal kidekorált falon." 

Hogy megmondjam az őszintét, az elején volt egy kis riadalom bennem, hogy ezzel a) vagy iszonyatosan megszenvedek majd vagy b) le is teszem, de aztán ez szerencsére - Ajtó megjelenésével - hamar elmúlt. Azt viszont be kell vallanom, hogy a főszereplő Richard nem volt éppen a kedvencem. Olyan megtűrtem, ha már itt van, hát hadd legyen kategória volt. És hát Gaiman ezek szerint jól csinálja, amit csinál, mert egy szürke kis elmegy emberkét akart ábrázolni (mire gondolhatott a költő...), és annak tökéletesen megfelelt...

Ami még érdekes, hogy a végén Gaiman írja, hogy ki akarták szedetni vele a humort, mert nem odaillőnek találták. Pedig számomra ez volt a legnagyobb erőssége. Nélküle kiherélt lenne az egész, a két imádott okádott kis szörnygombócom meg mit sem érne...

A történet... Nem vág földhöz, nem emel fel, hogy aztán megint falhoz kenjen. A fordulatok lagymatagok, kiszámíthatóak. Ötletesek, igen, de olyan sok újjal nem szolgál - még nekem se, akinek pedig lenne bőven mivel... Olykor emlékeztet a Csillagporra. Nem kötött le annyira, hogy ne tudjam letenni, igaz nem okozott nehézséget a visszarázódás. És mégis, valahogy az egészet nézve csuda jó volt! Néha gyerekesnek éreztem, néha meg felnőttesnek, néha gagyinak, néha soknak és sokkolónak (betörött mellkasokon járkálás és miegymás...), és valahogy mégis csak belopta magát a szívembe. Huncut kis kankalin.






~ Értékelés:  10/8    Tudnék rosszabbat is, meg tudnék jobbat is, de a Temze vigye el, azt hiszem, most ebben a végtelen kanyargós nyolcasban kiegyezünk, hadd szaladgáljanak kedvükre a Lentiek-Fentiek, ahogy tetszik... :) 







Kedvenc hasonlatok, szavak, kifejezések, egyéb dolgok:

- fogai úgy néztek ki, mint egy felforgatott temető (Mr. Crup)
- vinnyogva-cikákolva (Lord Patkányszavú)
- A patkány határozottan zörmölt...
- Asszociatív ház, aminek minden szobája máshol van, (és egy hosszú teremben kiakasztott festményeken keresztül lehet belépni)
- Éj-híd, és rajta a sötétség leírása
- Fenekes kerekes fintorgó fülemüle
- elengedett egy temetőmosolyt



Érdekesség: Megfigyeltem, hogy majdnem mindig van egy-egy gondolat, ami átköt a következő könyvre, lehet, most bukok bele, de kitaláltam, hogy összegyűjtögetem őket. Nem ilyenre kell gondolni, hogy reggel felkelt, és fogat mosott, hanem ennél kicsit különlegesebbre.

- Például David Benioff: Tolvajok telében többször előjött az egyik főszereplő Lev fejében megszülető kérdés, hogy éjszaka miért sötét az ég, mikor több milliárd csillag világít

- Ugyanez a gondolat, ugyanebben a formában aztán felmerült Mark Haddon írásában is

- Majd ugyanebben a könyvben megjelent a londoni metró, és a patkány, ami a Soseholban központibb már nem is lehetne. Kíváncsian várom mi jöhet ezután... Vagy lehet, hogy megszakad a sor? Mindenesetre, majd résen leszek. Csak át ne csusszanjak rajta... :)

Együtt olvastunk:

Tágabb értelembe vett térben, és időben együtt olvastuk PuPillával, kár, hogy bennem ez csak később tudatosult, na sebaj, azért jó móka volt... :D És egyébként letanyáztunk közép-Londonban: az ő bejegyzését itt olvashatjátok! :)