Lugosi Viktória: Dafke

PuPilla ajánlására (és kölcsönzésére) vettem kezembe a könyvet. Valamikor biztos olvastam, vagy hallottam már, hogy miről szól, de mostanra teljesen elfelejtettem. Azért esett rá most a választás, mert valami tartalmasra vágytam, kedvesre, mélyre, meghatóra és nem utolsó sorban magyarra. 

Nos, ez részben bejött, mert a stílus - az első témabeli sokk után - egyből megfogott. Amire most nem voltam felkészülve, az a gyerek akarással járó kórházi környezet és körítés. Ettől őszintén megmondom, hogy a hideg kiráz. És itt sem esett jól. Időnként derék alatt mindenem görcsbe állt. Na, nem azért, mert folyna a vér a lapokról. Csak egyszerűen, mint nőnek, fáj erről olvasni. Nem dughatom persze a fejem a homokba, de ha lehet kerülöm az ilyen területeket.

Mégis azt mondom, hogy megérte. Mert szerencsére, és teljesen életszagúan, nem csak erről van szó. Mert, mint mindig, az élet megy tovább, és a várakozás, és szorongás űrjeit kitöltik a csordogáló mindennapok, veszekedések, vacsorák, függönyválasztások. És még nagyobb szerencsére a múlt is visszajáró vendég.

"A világot többé–kevésbé továbbra is reálisan szemlélem, de az érzékeim megcsalnak, önmagamnak sem hiszek. Van ilyen skizofrénia, hogy külön vagyok én, külön a testem, és rossz a belső kommunikációnk? Egy kis píármunka elkelne."

Szerettem elveszni a mindennapokban, megismerni Mici nénit, Trudit, a Direktort már kevésbé... Jó volt ide-oda járkálni az időben, mint egy régi ház szobáiban bolyongva felfedezni a múlt egy-egy szeletkéjét, ezáltal jobban megismerve a főszereplőket, az újságírónőt, aki "Fókusz" jellegű műsorokat készít, és párját Balázst, a mesterszakácsot, akik, hivatásaikból kifolyólag azért nem nevezhetőek teljesen hétköznapi párnak, mégis hétköznapi problémákkal küszködnek. Bizony. Kegyetlen dolog, de a gyermekvállalás is hétköznapi kérdés. Még ha inszeminációra, vagy lombikprogramra is szorulunk. Hétköznapi az orvosoknak, nővéreknek, sokadszorra próbálkozóknak. Gyötrelmes az út, amit be kell járni, és nem mindig, mindenkinek jutalom a vége. 

"Mintha valami szörnyű kapu lett volna a testemben, amely minden normális nőnél nyitva van, csak nálam van zárva, mert olyan hihetetlenül rendetlen vagyok, hogy még az ehhez való kulcsot sem tudom, hova tettem, és már most tudom, hogy soha nem is fogom megtalálni. Mert az csak a látszat, hogy minden rendben van, a fene nagy jókedvnek és optimizmusnak is meg kellett hogy jöjjön a böjtje, így áll össze a természet nagy egyensúlya."

A kórházas részeknél, ami mégis tetszett, az a sokféle háttérrel rendelkező nő története, akik közös problémával, ám más-más meglátással és hozzáállással rendelkeznek.

És ami talán még a kórházi jeleneteknél is elviselhetetlenebb volt, az nem más, mint a mama. Illetve mamák. Akik érzelmileg zsarolják gyermeküket, unokájukat, rájuk telepednek, teljesen saját magukra próbálják formálni az ifjabb nemzedéket. Vagy ha ez végképp nem megy, akkor minden erejükkel megpróbálják ellehetetleníteni. És sajnáltam, együtt éreztem a főszereplővel, aki ettől minden idegszálával, dafke szabadulni akar, amikor meg elszabadul, bűntudata van a felszabadultságérzésétől. Jól ismerem én is ezeket a dafkékat, úgyhogy az azonosulás néhol túl könnyen is ment... 

"A mama racionális asszony. Cukros dobozból, gyerekből kiveszi, amit lehet."

~ Értékelés: 10/6   Sajnos ez most nem fogott meg annyira, amennyire vártam volna, néhol, a gördülékeny stílus ellenére is nehézkesen haladtam, időnként vártam, hogy fogyjanak el a lapok... De a stílus miatt biztos, hogy fogok még az írónőtől olvasni, talán az Ajvé az, ami jobban nekem íródott. :) Akit itt a téma érdekelne részletekbe menően, az egyébként lehet, hogy csalódni fog, mert (számomra pozitívan) tényleg nem ez uralja a regényt. 

Hívószavak: glaszékesztyű, piros kabát, potyadék, Széderest

A könyvet köszönöm PuPillának, és kérném az Ajvét is, ha lehet! :)