"Love leads us to freedom" - Találkozás Ruta Sepetys-szel

Véletlenek márpedig nincsenek! Ez most már tényleg levakarhatatlanul szlogenemmé válik. Ám én cseppet sem bánom!

Emlékeztek még, mikor múltkor hirtelen felindulásból elkövetett (egyszeri de nem megismételhetetlen) borítómániát tartottam (bejegyzés itt)? Éreztem én, hogy nekem még lesz valami kapcsolatom ezzel a könyvvel. Aztán Anaria jóvoltából értesültem róla (ezúton is köszike!), hogy maga az írónő Budapestre látogat, méghozzá nem is akárhová, a hozzám legközelebb eső bevásárlóközpont Librijébe, és mit ad istenke aznap pont úgy végzek a munkával, hogy el tudok menni. Now that's what I call fate! Még ha csak parányi, személyes fate-emről is van szó. Mert nekem csak ez számít. :)

Hát szóval mit veszíthetek, elmentem. A Libriben sehol egy hirdetés (Anaria, te honnan értesültél róla?) Semmi... Nincsenek tolongó sorok. Az eladó útbaigazít a felső szint felé, ott már valami készülőben van (amiről még a hollók sem hallottak), néhány sor szék kirakva, egy-két ember könyv(stócokkal) a kézben derűsen üldögél. Mivel Rutát úgymond teljesen egyedül, magamnak fedeztem fel, még azzal sem voltam tisztában, hogy eddig még csak két regénye jelent meg. Nem baj, legalább lesz helyem, gondoltam és leültem.

Aztán egyszer csak megérkezik az írónő, szolidan, szépen, talpig feketében, egy árnyaltnyi remény gyöngysorral a nyakában, és leül közénk csacsogni. Na mondom, ez már valami. Mintha régi jó barátnőnk ült volna le mellénk. Aztán elvonul egy kis Frei kávézásra, mielőtt belevágnánk a lecsóba.

A tolmácsolás nem mindig ment zökkenőmentesen, de szerencsére ez sem sokat vont le a találkozó értékéből.

Na de nem is az a lényeg. Hanem Ruta Sepetys. Ki is ő, milyen is ő valójában? Kedves. Amerikai (ennek most a jó értelmében). Olyan hangja és akcentusa van, hogy legszívesebben minden este az ő hangjára aludnék el. Közvetlen. Vicces. Vagány. Csupaszív.  

Súlyos témájú Árnyaltnyi remény (Between Shades of Gray) című első regénye (értékelésem itt) részben saját családi múltjának, identitásának felkutatása, megértése, elfogadása céljából íródott. Elmondása szerint a legnehezebb része a kutatás volt, amikor elutazott Litvániába, és találkozott a túlélőkkel, akik addig ötven éven át őrizték magukban mélyen a titkot, a borzalmat, amit most Ruta kérésére felelevenítettek, s melyet így Ruta is bizonyos értelemben átélt.

Új regényéről, a Kalitkába zárt álmokról (Out of the Easy) is beszélt, és igencsak érdekes választ adott arra a kérdésre is, hogy miért éppen az 50-es évek New Orleans-áról írt. Ez az az időszak, amit mindenki "Perfect Life"-nak (tökéletes életnek) hisz, pedig valójában "Perfect lie" (tökéletes hazugság). Ezek után még jó, hogy mardos a kíváncsiság!

Roald Dahl (1916-1990)

Teljes mértékig hiszi és vallja, hogy Love leads us to freedom - vagyis a szeretet a szabadsághoz vezető út. Karaktereit nem akarja tökéletesre, nem érdekli a tökéletes karakterformálás - már ha egyáltalán létezik olyan - őt a tökéletesen tökéletlen emberi lények érdeklik. Szerencséjére abból akad bőven. :)

Gyerekkori kedvenc írója Roald Dahl, akibe olyan mérhetetlenül szerelmes volt, hogy eldöntötte feleségül is megy hozzá, majd napokig zokogott, mikor a tanára felhívta a figyelmét ennek egyetlen, parányi akadályára, hogy szegény Roald már az angyaloknak írogat. 

Toni Morrison

Felnőttkori kedvence pedig, ha csak egyet lehet mondani - ami kegyetlen kívánság vallja, ahogy mi, többi igazi könyvmolyok is - Toni Morrison, akinek egyedi stílusa, és látásmódja elbűvöli. Véletlenek márpedig nincsenek, szavalom megint a mottót, ugyanis minden fogadalmammal fél perc alatt leszámolva hazahoztam a Kalitkába zárt álmokat (méghozzá dedikálva!), és míg az írónőre vártunk elolvasgattam a fülszövegét, amiről Toni Morrison Nagyonkékje ugrott be elsőre! (Ha valakit érdekel, bejegyzés itt) Mikor a dedikáláson sorra kerültem, bizony el is mondtam neki, hogy nekem rögtön Toni Morrison jutott eszembe, és a Nagyonkék, és a három kurtizán az emeletről, és Ruta szeme nagyon felragyogott. Csak elképzelni tudom milyen lehet, mikor a példaképed jut valakinek eszedbe rólad. Felemelő.

Azt is megtudtuk, hogy ha nem történelmi könyvet írna, akkor igazán kipróbálná magát egy jó thrillerben, melyen jót kuncogott ő is, mi is, bár tudjuk, hogy minden vicc alapja igaz, szóval ki tudja... És azt is elárulta, hogy megrögzött rajongója a naplóknak és személyes feljegyzéseknek, és mivel ezt szinte mindenhol elmondja, naponta családi titkok tömkelegét kapja. Ő viszont nem vezet naplót, hanem helyette életének apró darabkáit belecsempészi a regényeibe. Így kell ezt csinálni, mint Mátyás király... Hoztam is ajándékot, meg nem is, ki is teregetem a szennyest, meg nem is. 

Természetesen nem maradhatott el a jól megszokott járt-e már Budapesten, és milyennek találja kérdés, amire szintén őszinte, és sablonmentes választ adott. 1988-ban már járt nálunk, amikor is a vonatról leszállva, a peronon állva egy nő megkérdezte tőle, hogy nincs-e kedve szálloda helyett inkább nála megszállni. Kiderült, hogy a nő egy munkanélküli biológus, aki így próbált egy kis extra jövedelemre szert tenni. Ruta pedig, a pillanat sugallatában igent mondott, ami jó döntésnek bizonyult, mert életre szóló élménnyel, és egy újabb hihetetlen élettörténettel gazdagodott. Ez utóbbit már csak nekem árulta el, mikor rákérdeztem, és azt is mondta, hogy ezt a történetet még nem szőtte bele a könyveibe, ám erre mindenképpen sor kerül, mert tintáért kiált. Egyébként pedig, mint minden, ami történelemmel itatott, Budapest is annyira lenyűgözte, hogy az érkezését követően nyolc órás városnéző túrán vett részt. Szenvedélye, hogy felgöngyölítse az elvarratlan szálakat, a mélyben lappangó történelmi  nagyságú titkokat, és azokat örökítse meg könyveiben. Ezt is már csak velem osztotta meg, de úgy jeleznek radarjai, hogy Magyarországon is lehet jó pár ilyen kincs elásva, amiket még nem kizárt, hogy megpróbál felszínre hozni. 

Teszi ezt az éppen végső simítások alatt álló új regényében is, aminek cselekményét a kiadója szigorúan megtiltotta, hogy kiadja, így hát elárulja nekünk, hogy arról szól, hogy... :) Hisz Budapesten van, úgyse tudják meg. És nem viccelt, részletekbe menően elmondta. A második Világháború végén elsüllyesztettek egy hajót, amely az 1.500-as férőhely helyett 10 ezer utassal a fedélzetén szelte a habokat, ebből 9 ezer civil polgárral, akik egy torpedózás következtében, 45 perc alatt elsüllyedtek és életüket vesztették. 

Hát Ruta, ha eléred, hogy torpedókról olvassak, akkor aztán tényleg bebetonozod magad a kedvenceim közé. Nem mintha amúgy nem jó úton haladnál e felé... :)

Na lássuk csak mi volt még... Írtam már a Tennessee Cowboyról? Csudákat. Még nem is. Szóval megkérdeztük tőle (mármint a Maxim hölgy), hogy mit szeret mások és a történelem titkainak kifürkészésén kívül szabadidejében csinálni, mire meglepő őszinteséggel közölte, hogy sokáig azt hitte vénlány marad, de aztán rátalált a nagy szerelem egy Tennessee cowboy képében, szóval az élete regénybe illő fordulatot vett, és most együtt horgászik, túrázik és nyakalja a Jack Danielst Elvis Presley és Taylor Swift hazájában az ő Tennessee cowboy-ával. :) Ugye mondtam, hogy közvetlen és vagány!? Az áldóját! :)

Lassan kifogyok az élményekből, mert a kurta kis időbe csak ennyi fért. Ám még nagyobb élmény volt pár szót váltani vele személyesen is. Az előbbiekben leírtak mellett megkérdeztem még tőle, hogy volt-e része a borító kiválasztásában, és legnagyobb megrökönyödésemre azt mondta egyáltalán nem is látta a borító terveket se, a véleményét se kérték ki, sőt még a címmel kapcsolatban sem. Engem ez őszintén meglepett, nem tudtam, hogy így működnek a dolgok, vagy csak megint naiv voltam, mindenesetre megnyugtattam, hogy nagyon szépre sikeredett. Ruta egyetértett, sőt azt mondta neki eddig a magyar változat tetszik legjobban. Lehet, hogy ezzel csak kedveskedni akart, de az amerikaihoz képest pl, ahol a lány rikító kék pólóban kukucsol valóban sokkal tetszetősebb. Mondjuk azért van még, ami tetszik:

Én pedig a legszebb bókot kaptam, amikor megkérdezte, hogy mit csinálok itt Magyarországon, ide szakadt hazája fia leánya vagyok-e, mert hogy a kiejtésemből nem gondolta volna, hogy tősgyökeres magyar leány vagyok. :) Pedig mondtam, élek. Hol jobban, hol rosszabbul, de eddig még mindig csak itt, ahová letett a gólya.

Nagy élmény volt ez a találkozás is, kár lett volna kihagyni. A könyvet nagy becsben fogom tartani, és mielőbb rá akarom vetni magam. Így mindig más olvasni egy művet, ha már van egy kis kapocs... Ruta Sepetys becowboykodta magát az életembe, és remélem mind többet titokbúvárkodhatom vele.

+1 érdekesség: Ruta felkérésére Gavin Mikhail zenét szerzett az Árnyalatnyi reményhez:

És ha egy kis ízelítőre vágytok a könyvről, vagy írónőről: