Popcorn jelentések: Nyárutó / Labor Day

színes, feliratos, amerikai filmdráma, 111 perc, 2013

rendező: Jason Reitman
író: Joyce Maynard
forgatókönyvíró: Jason Reitman

szereplők: 
Kate Winslet (Adele)
Josh Brolin (Frank)
Tobey Maguire (Henry Wheeler)
Gattlin Griffith (fiatal Henry Wheeler)
Brooke Smith (Evelyn)
Alexie Gilmore (Marjorie)
Clark Gregg
James Van Der Beek

Mivel már a könyvet is azért olvastam el, mert a közeledő film hívta fel rá a figyelmemet, biztos volt, hogy a filmet is meg kell néznem. Az előzetesét moziban láttam, és a hangulata azonnal elkapott. Aztán a könyv egyenesen beszippantott (bejegyzés itt). És most, végre alkalmam volt a filmet is megnézni.

Gondoltam, éreztem, tudtam, hogy Kate Winslet zseniális lesz, na de hogy ennyire... Tény, hogy vele szemben nem tudok elfogulatlan lenni, mert rosszat tőle még nem láttam, de egyszerűen lenyűgöző, ahogy ezt a karaktert neki írták. Jobban mondva, ahogy ő írta magát a karakterre. Az első pillanattól az utolsóig tökéletes Adele volt, a múlt árnyaival, remegő kezével, mérhetetlen magányával és szeretetével. És az hogy olvastam a könyvet, csak még inkább hozzáadott, mert ott volt az a sok apró dolog, ami egy filmbe nem fér bele, de én tudtam, hogy ott van.

(Képek forrás: imdb.com)

Mint mindig, most is féltem, hogy a történetet majd kicsit átszabják, jobban hollywoodi ízlésre formálják, de szerencsére pozitívan csalódtam. A legnagyobb különbség, amire fel kell készülni, hogy míg a regény központjában Henry (Adele fia) áll, ő mesél, az ő szemszögéből látjuk a dolgokat, addig a filmben az történik, amire számítani lehet... Bármennyire ott van Henry, és narrál, a hangsúly akaratlanul is átsiklik Adele-re. Mert végülis mindenhogyan ő a mértani közép, belőle indulnak, és benne érnek össze a szálak, csak a könyvben nem mint átlagos mozinéző látjuk, hanem mint kamaszodás előtt álló, tanácstalan, olykor bizonytalan fiú. A másik különbség, ami filmen szerintem kivitelezhetetlen is lett volna, hogy a könyv szerint Adele az első pillanattól kezdve valami belső indíttatásból vakon bízott Frankben - erre írtam a könyvnél, hogy mint gyermek a felnőttben. Ez szavakban leírva, kibontva, megtámasztva elfogadható, míg filmen csak egy szerencsétlen, naiv, felelőtlen őrültnek tűnhetett volna, amiről szó sincs. Így hát kellett az a kis leheletnyi fenyegetés Frank részéről mind a hitelesség kedvéért, mind a feszültségkeltésért.

A történet többi része egyébként majdhogynem hiánytalan volt. Mondom ezt azért másfél hónapos olvasási élmény megkopással. Nyilván van, ami kimaradt, de a lényeg, hogy szerintem jól mérlegelt a rendező. Merthogy a forgatókönyvet ezúttal maga a rendező írta, de azt kell mondanom, hogy jobban sikerült, mint egy-kettő, amit mostanában láttam, és ahol maga az író is részt vett, vagy egyedül ő írta. Minden fontos momentum benne volt, végig a könyvhöz hűen.

Egyetlen szál, amiért izgultam az elején Frank és Adele háttértörténete, amit a könyvben maga Frank, illetve Adele részét pedig a narrációban Henry meséli el. Ez utóbbi jól tudott működni a filmben is, hiszen helyenként meghagyták Henry-t narrátori szerepében, ami se túl sok nem volt, se túl kevés, és úgy éreztem mindig pont a megfelelő helyeken húzta elő élő-lábjegyzeteit. Illetve egy ponton maga Adele meséli el Franknek azt a részt, amibe a szívem is kettéhasadt a könyvnél, és most itt megint kétszeresen... Arra nem emlékszem már, hogy a könyvben ki mesélte kinek, csak arra, hogy nagyon fájt...

Ezzel szemben a Frank szál először nem tetszett. Elkövettem azt a hibát, hogy nagyon igyekeztem olyan szemmel nézni a filmet, mint, aki semmit nem tud róla, és a röpke, hirtelen bevágásokból, ahol ráadásul fiatal még, attól tartottam, hogy egy olyan néző, aki csak most látja, 1. Először észre sem veszi, hogy az bevágás, 2. Nem tudja biztosan, hogy Frank vagy Adele életét mutatja-e be. Ráadául eleinte tényleg csak villanásnyi képek voltak, amikből összerakni egy egészet nem könnyű, ám körülbelül a film felénél fellélegeztem, és ez az utolsó szorítás is lehullott rólam, amikor megmutattak minden addigit hosszabban, kiegészítve, részletesebben, érthetően. És akkor jöttem rá, hogy ez micsoda jó technika. Mert ha csak azt a pár perces részt mutatják, akkor az ember vakarja a fejét, hogy ez most mi, de mivel újra, és újra felvillantak részletek előtte már, inkább jól felizgat, hogy mi ez, tudni akarom, és mikor odajutunk, a képek már nem ismeretlenek, csak egymás mellé kell rendezni őket, és értelmet nyernek. Na, most ez ne vegye el senki kedvét, mert szerintem bonyolultabbnak tűnhet a sok halandzsázásomtól... :D

A hangulatot mesésen visszaadta a kép világ. Olyannyira, hogy szinte teljesen felülírta... nem, ez nem is jó szó, inkább teljesen beleilleszkedett a saját fantáziabéli díszletembe. Vékony hártyaként feszült rá, egy-két dolgot helyretéve, vagy még tökéletesebben, szemléletesebben megformázva. Imádtam a fullasztó, fülledt párás, barackillatos, ajtónyikorgós, szúnyogháló csapódós, fás hajladozós atmoszférát. 

Henry-t három színész is játssza, ezek közül a leghosszabban Gattlin Griffith. Az első ijedelmem után, hogy néha, bizonyos szögekből kicsit hasonlít a Peeta Mellarkot alakító 

Josh Hutcherson-ra (grr), már végig csak Henry-t láttam. Azt a Henry-t, akit már jól ismertem. Azt sajnáltam csak, hogy a film nem adott elég teret kibontani, hogy Henry és Adele közül Henry viselkedett végig felnőttesebben. Itt-ott ugyan megcsillant, de a könyvhöz képest kevésbé. 

A kicsit idősebb Henry-t egy jóképű, bociszemű igazi tinibálvány hozza, mindössze egy-két jelenet erejéig, a neve fel sincs tüntetve a szereplőlistákon. Azon viszont kiakadtam, hogy két ilyen életrevaló, fejlődőtendenciát mutató Henry után a felnőttet Tobey Maguire kapta... Még szerencse, hogy nem volt nagy szerepe... A történet idejében, a hetedikbe készülő Henry-t az apja folyton ugratja, hogy túl vézna, túl gyenge, erre nagyon jó úton elindulva betesznek egy kikerekedett, izmos, sármos kamaszt, hogy utána visszafejlődjenek egy Tobey-ra? :( Sajnálom, de ez nagyon bántotta a szememet. Ő csak inkább ugrándozzon, mint pók a falon... 

Josh Brolintól kicsit féltem az elején. Túl mogorva, túl szigorú kinézetre. Bevallom, mikor a könyvet olvastam, már láttam kik játsszák a szereplőket, ezért úgy is képzeltem el őket, és az ő arcával olykor bizony szenvedtem, mert annyira marconának képzeltem, hogy sokszor már - ne kérdezzétek hogyan - átcsapott Machete-be (Danny Trejo) :D és olyankor nehezemre esett már komolyan venni. De a film szerencsére beigazolta, hogy az én képzelőerőm volt a gyenge, mert Josh Brolin igenis nagyon jó és hiteles Frank. Hisz végső soron egy megkeseredett, börtönviselt emberről beszélünk, akiből az élet már kiszipolyozott minden finom, könnyed vonást.

Akit még megmlítenék, az az Eleanor-t játsszó Brighid Fleming. Nála idegesítőbbet, és tenyérbemászóbbat nem is találhattak volna. Utáltam a könyvben, és a filmben is. Ami annyit jelent, hogy a karaktere tökéletesen működik. Pedig a filmben őt sem bontották úgy ki. Bevallom nekem nem is hiányzott. Bár most jut csak eszembe, hogy vele kapcsolatban is maradtak ki dolgok a könyvhöz képest... Egy kicsit már megkopott a könyv úgy érzem... De talán éppen azért tudott a film olyan jól működni. 

A szereplők közül akadt egy érdekesség is. Mikor az elején megláttam a nevét kiírva, nem tudtam, hogy jól emlékszem-e, de bizony, tiniszívem nem hagyott cserben, és valóban a mi jó öreg Dawson haverunkat (James Van Der Beek) láthattuk viszont. Ő alakítja a rendőrt, aki Henry-t hazakíséri azon az ominózus napon. Vicces volt, de jó látni, hogy férfi lett belőle. Alakítása nem maradandó, de azért kár, hogy nem sokszor tud labdába rúgni...

~Értékelés: A könyv rajongójaként 5-ből 5, 10-ből 9-re értékelem a filmet. Remekül visszaadta a történetet, hangulatot, mondanivalót. És még könnyekre is fakasztott. Mindenkinek ajánlom, akár a könyvtől elvonatkoztatva is. Lassú lefolyású, tartalmas, mély (szerelmi és családi) dráma. Ha másért nem, már csak Kate Winslettért is megéri.

Bejegyzésem a regényről >itt< olvasható.