Jodi Picoult: The Storyteller / Vezeklés

"You will ask me, after this, why I didn't tell you this before.
It is because I know how powerful a story can be. It can change the course of history. It can save a life. But it can also be a sinkhole, a quicksand in which you become stuck, unable to write yourself free. (...)
If you lived through it, you already know there are no words that will ever come close to describing it.
And if you didn't, you will never understand."




Van az a pont, mikor elfogy a szó, és elfogy a könny. Mert már nincs értelme. Csak megyünk, egyik láb, a másik után, fizikálisan irányított ösztönerőd, az agy és a szív lemarad, a porban hentereg. Agyonlőtték, megalázták. Nincs többé. A láb nem tudja miért megy. Erre programozták. A szív nem élheti túl, ami túlélhetetlen.
És a száj nem mondhatja el, ami elmondhatatlan... De Jodi Picoult, ahogy azt már tőle megszokhattuk, mégis megpróbálja... Nem is kevés sikerrel... 

Úgy érzem orrba vágtak, falhoz kentek, agyonlőttek, felkanalaztak, egybetuszakoltak, hogy falhoz kenhessenek újra. De úgy kell nekem. Magamnak köszönhetem. Jodi Picoult... Lassan ott tartok vele kapcsolatban, hogy bármit elolvasok tőle, még a bevásárlólistáját is, és az is megváltoztatja az életem. The Storyteller - A történetmesélő. Szép, csábító cím. Csábító borítóval. Hogy azon a napsütötte melegségen végig szögesdrót feszül, az már nem tűnik fel a gyanútlan szemlélődőnek. És ha feltűnik, mi van? Olvastam már ezer ilyen történetet, mostam én már könnyáztatta párnahuzatot, ugyan mi újat tud még mondani? Milyen borzalommal tud előállni, amit ne hallottunk volna még a témában. 

És akkor sorozatban jönnek a gyomrosok... 

Mert ugyanazokat újra és újra, más és más ember szájából/tollából hallani, az ismétlődések, hasonlóságok ellenére nem könnyű, sőt... Minél többen számolnak be ugyanarról, az egyre szilárdabban bizonyosságá lesz, hogy ilyen valóban megtörténhetett... És nem azért, mert holocaust tagadó lennék, hanem mert átlagos, érzelmileg talán az átlagtól kicsit érzékenyebb emberi lény vagyok, akinek ha azt mondják, hogy egyik nap még normális életű, szerető családi körben élő embereket gettókba tömködtek, ahonnan aztán tudjuk hová ment a vonat, és ha egy picit továbbmenve belegondolok, hogy akár köztük lehettem volna én is, és végül egy ilyen ember életet kiragadva a milliónyi elhomályosult arcból lépésről-lépésre, lélegzetvételenként végigkövetem, hogy miként élte túl a túlélhetetlent, akkor csak valami szikrányi apróság választ el attól, hogy ne hetekig magam a földhöz verve üvöltsek.

Mert így éreztem. És úgy, hogy mindez túl hihetetlen. Aztán rájöttem, hogy a túlélők, azért túlélők, mert hihetetlen a történetük. 

"I believe that having something to hope for - even if it's just a better tomorrow - is the most powerful drug on this planet."

Így hihetetlen Minka történte is. Mind a kettő. De ki az a Minka? Minka Sage nagymamája. Egy, a ma már kevés valódi túlélő közül. Aki a borzalmak után az álmok országában kereste a boldogulást, és akinek - sok társával ellentétben - végül volt esélye visszatérni a normál élethez. (Vajon tényleg volt esélye?) Minka rábólintana, hogy volt. Tündéri hölgy, aki nem azt nézi mi mindent veszített el, hanem hogy mi mindene maradt meg. Nem tudom, hogy tragédia kelle-e az ilyesfajta felfogáshoz, de mostani eszemmel nekem nem biztos, hogy menne...

"Sometimes all it takes to become human again is someone who can see you that way, no matter how you present on the surface."

Sage pedig, Minka unokája. Ő már ízig-vérig a mai világ szülötte. Ő is sebekkel küzd, kívül-belül, de nagymamája történetén keresztül ő is megtanulja értékelni azt, amije van. De ehhez Josef (vagy nevezzük inkább a múlt árnyának és késének) felbukkanása kell. 

A történetről nem árulnék el többet. A forma a jól megszokott Picoult-s, narrátor váltogatós. Sőt, most tapasztaltam először a fikciót a fikcióban, ami még inkább megfűszerezte az egészet. Először féltem, hogy ez a szál erőltetett lesz, lévén, hogy a könyvbéli külvilág allegóriája, de ha elfogadjuk úgy, ahogy szánták, hogy ezeket a sorokat Minka írja élete alakulása közben, akkor már nagyon szerethető, sőt még csattanója is van, amire bevallom nem is számítottam.

Érdekes, hogy még egy ilyen témájú könyvtől is magas fokú otthonosságot tud kapni az ember. És akármilyenek is voltak a körülmények, így olvasás után hiányzik, hogy ott legyek velük. Nézzem, ahogy Sage óramű pontossággal süt a konyhában, vagy ahogy Minka... Nem, oda nem mennék vissza. Csak a lopott pillanatokat lesném meg újra, melyektől az ember ember maradhat embertelen időkben is.

"My father," she says, "used to send messages to my mother through babka."

I smile at her. "Really?"

"Yes. If the filling was apple, it was meant to tell her the bakery had had a sweet day, lots of customers. If it was almond, it meant I miss you bitterly."

"And chocolate?"

My nana laughs. "That he was sorry for whatever had gotten him into trouble with her. Needless to say, we ate a lot of chocolate babka."

De az otthonosság sem az a puha, meleg, bizsergető otthonosság volt, hanem az a fajta, amiért szó szerint vért kell izzadni, és amiből egy szó szerinti röpke pillanatot is megtanulunk értékelni. Mint a morzsákat a zsebben.

Talán a korábbi, mára már megkopott olvasási élményeimmel szemben nem túl fair ezt írni, de nem tudom, hogy olvastam-e már valaha olyan könyvet, ami ennyire megrázott. Fizikailag, szellemileg és lelkileg egyaránt. Napokig, talán hetekig is küszködtem a nem alvással, vagy ha összejött, a rémálmokkal, levertséggel, általános rossz közérzettel, sőt volt olyan rész, ahol szó szerint szédültem és rosszul lettem. Le kellett tennem, de közben meg nem bírtam letenni.

Nem csak most, visszagondolva, hanem akkor is éreztem, hogy megéri. Hogy kell nekem. Hogy csak úgy, mint Minka, a rengeteg elvett dolog mellé kaptam újakat, megtarthattam régi, fontosakat. 

"History isn't about dates and places and wars. It's about the people who fill the spaces between them."

 Jodi Picoult alaposságát is dicsérnem kell. A könyv olvasása után is szenvedtem még jó darabig, nem ment egyből a továbblépés. Úgy éreztem magam, mint aki képtelen elhagyni a tragédia helyszínét. Ezért aztán végignéztünk egy dokumentumfilm sorozatot a témáról. Szegény párom, csak folyton azt hallotta: "Igen, ez is benne volt! Ezt is leírta!" És tényleg, olyan érzésem volt, mintha Jodi Picoult a világon szinte az összes fellelhető tanúvallomásokat, és szakkönyv részleteket összegyűjtötte volna, és belesűrítette volna a könyvébe, de mindazt nem tuszkolós módon. Persze egymás után sorjáztak a borzalmak, de (sajnos) teljesen hiteles, és hihető módon. Nem volt olyan érzésem, hogy csak az a fontos, hogy pipálgathassa a listáját, hogy na akkor ez is megvolt. Őrületes kutatómunkát igényelhetett. Csak abba is félelmetes belegondolni, hogy ennyi időt ezzel a témával töltsön. Nagyon kíváncsi lennék rá, hogy tud "kilábalni" a lelki dolgokból egy-egy könyve megírása után.

Bőven lenne még mit írni a könyvről, de itt, most megállok. A többit fedezzétek fel magatok. Csak készüljetek fel, hogy nem lesz egy könnyű menet...

~Értékelés: 10/10  és meghatározó, megrázó, megrengető és megrendítő élmény. 

"But forgiving isn't something you do for someone else. It's something you do for yourself."