2013. július 4., csütörtök

Neil Gaiman: Óceán az út végén

„Az óceán visszakerült a tóba, és bennem csak annyi tudás maradt - mintha álomból ébredtem volna egy nyári napon -, hogy nemrég még mindent tudtam.”  
Hát, valahogy én is így éreztem magam miután elfogytak a lapok...

De hogy még pontosabb legyek, olyan volt:

Mintha egy álomról beszélt volna, amin osztoztunk. Egy pillanatig olyan közel merészkedett a tudatomban, hogy majdnem elértem.

És ezt most nem csak azért írtam, mert passzol ide az idézet, hanem, mert tényleg így érzem. 

Gaiman-től eddig a Farkasok a falban-t, a Csillagport és a Coraline-t olvastam. Az elsőt felejtsük is el, nem tudtam hová tenni, ott és akkor azt hittem, hogy nekünk, Neillel ennyi volt... A másik kettőből meg láttam  olvasás előtt a filmet, így egyik sem okozott nagy meglepetést, bár a Coraline-nál éreztem, hogy ha nem láttam volna előre, lenne szívdobogás és ámulkodás dögivel. Egyszerre borzongatós és kedves emlék.

Aztán jött az Óceán az út végén, amiről azt sem tudtam miről szól, mert még a fülszöveget sem voltam hajlandó elolvasni, csak megláttam a borítót (akkor még azt hittem sellős, pedig tisztán látszik a lába, nem baj), és a láncreakciós hiperventillációkat nézve eldöntöttem, hogy ez márpedig kell nekem, majd következő nap hirtelen felindulásból elkövetett könyvvásásárlásba torkollott az akció. (Itt lehet levegőt venni!)

Azt be kell vallanom, hogy a korábbi olvasások olyan régen voltak, hogy azóta - tudom, nem szép dolog, nem is vagyok rá büszke - azt is elfelejtettem ki is az a Neil Gaiman, át se gondoltam miket írt, mit is olvastam már tőle... csak nekiestem ennek a csöppnyi könyvnek a metrón, majd a villamoson, azt követően pedig itthon.

Fantázia...
Jöttek a fantasy fantázia elemek... Lettie és a családja, a kacsaúsztató óceán, Ursula Monkton, és azt vettem észre, hogy szó szerint a levegőt kapkodva olvasok és félek, mit félek, rettegek, pont úgy, mint gyerekkoromban, mikor a bákásszal fenyegettek, aki elvisz, ha rossz vagyok, és  a zsákos emberrel, és mikor vakáció alatt, titokban néztük a horrorfilmeket a tesóimmal, unokatesóimmal, és ugrattak, hogy na mi van szaros, nem félsz, én meg majd meghaltam a félelemtől, de jólesett együvé tartozni, csínyt elkövetni, titokhordozónak lenni, stika királyoknak, ezért ráztam a fejem, hogy ugyan mit nekem, utána meg hetekig nem mertem egyedül maradni a sötétben. (Levegő!)

Valószínűleg Gaiman is ebbe a világba vágyik vissza - méghozzá kétségbeesetten-, mikor mi sem volt természetesebb annál, hogy egy vödörbe elfér az óceán, és hogy két öregecske anyóka vigyáz az egész világra, akik már a Hold elkészítése előtt is léteztek, és akik néha száz évre elbóbiskolnak, de felébrednek, ha kipihenték magukat, és úgy varrnak, hogy az időből eltűnik a korom, a szélek mégis tökéletesen összeillenek. 

Hogy visszatérjek az idézetre, ma, mikor felkeltem, vagy délután hazajöttem, vagy leültem megírni ezt a bejegyzést olyan érzésem volt, mintha nem is olvastam volna ezt a könyvet... Húha, mondtam magamban, mit fogok én erről most írni? És ahogy elkezdtem magamat visszahangolni, úgy kúszott vissza belém az érzés, igaz, hogy csak a töredéke annak, ami olvasás közben  hatalmába kerített...

Viszont arra most jövök csak rá mennyire végtelenül szomorú és mély (mint az óceán) ez a történet. Olyan igazán mellbevágóan, de ez eddig fel sem tűnt, mert el voltam foglalva azzal, hogy gyerek vagyok, és a főszereplővel együtt félek és rettegek, de igyekszem bátornak lenni.

... és valóság
Ha felnőtt fejjel nézem... akkor ez egy történet egy kisfiúról, aki a környezete tragédiáival próbál valahogy megbirkózni. Befelé menekül a kinttől. Általános gyerekmódszer. Hányszor csináltam én is, és építettem fel magamban egész világokat, melyek aztán, egy idő után valóságosnak tűntek. És micsoda kis túlélő is a gyerek. Lelke már van, szeme is, esze is, csak még a valóságot nem képes befogadni, mert nincs felkészülve akkora mértékű borzalomra, amekkorát az élet képes produkálni lépten nyomon. És akkor mit csinál? Ellenszert és magyarázatokat gyárt lelke kis műhelyében, keretet, boszorkánykört, amibe csak a jók léphetnek be, és minden gonosz kívül reked.

Mindegy hogy olvassuk, így, vagy úgy, ez akkor is egy lebilincselően "jó" történet.  Ha a felnőtt utat választjuk, akkor persze sokkal fájdalmasabb... De valahogy úgy van ez kitalálva, hogy mindenki ösztönből a gyermekösvényen halad, és csak a kiút végén, visszanézve látja meg mennyi veszéllyel volt kikövezve az út, és hányszor múlt csak a sorson, hogy nem más fordulatot vett. Így van ezzel maga Gaiman a főszereplő is. 
Egy biztos! Szerettem, és hittem benne. Ursula Monkton pedig még sokáig kísérteni fog. Pedig nem más ő, mint egy kisfiú félelmeinek és a világ gonoszságának kivetülése. Vagy éppen kimondatlan vágyaink foszlánya. Ami, ha hagyjuk, széjjel marcangol bennünket, és ha csak vaktában kergetjük, a semmibe vezet, ahol mi is semmik leszünk. Kergetjük, miközben a kör körbeér, és már ő kerget minket, mint kutya a farkát.

– Hogy lehetsz boldog ebben a világban? Lyukas a szíved. Kapu van benned az általad ismert világon túlra. Ahogy nősz, azok a helyek majd hívnak. Sosem felejtheted el őket, nem lesz olyan, hogy a szívedben ne keresnél valamit, amit nem kaphatsz meg, amit igazán el sem tudsz képzelni, aminek a hiánya tönkreteszi az éjszakáidat, a nappalaidat és az életedet, amíg utoljára le nem hunyod a szemed, (...) és még akkor is lyukasan halsz meg, jajongsz és átkozod a rosszul leélt életedet.

~Értékelés: 10/10    Lehet, hogy újra kéne olvasnom a könyvet, mert ezer meg ezer apró dolog mellett mentem el? Mindenesetre ezentúl biztosan "komolyabban" veszem Gaimant, és jobban odafigyelek rá... 


(Forrás: leakynews.com)

11 megjegyzés:

  1. Az eddigi egyik legjobb bejegyzésed lett - szerinem. Látszik, hogy megérintett a könyv, és örülök, hogy én (is) sugallhattam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De jó, hogy így látod, mert én is így érzem, és annyira furcsa, mert eddig tényleg nem jött le, hogy ez ennyire megérintett volna... Azt hittem írok a kellemes borzongásról, és ennyi... :)

      Törlés
    2. Ja, és igen! Sokban hozzájárultál! Konkrétan te voltál az utolsó moly a pohárban, aki miatt mentem és megvettem :D Pedig te tudod milyen ritkán veszek csak úgy könyvet... :)

      Törlés
    3. Mire képes egy kis "mese"... :)
      Örülök, nagyon! És igen, tudom milyen ritkán vetemedsz ilyesmire, de nagyon boldog vagyok, hogy látom, hogy megérte! :)

      Törlés
    4. Meg! :) Bár a Sikerben vettem, és két hetem van, hogy visszavigyem. Lehet, hogy rávetem magam valami másikra. Az a baj, ha egyszer elkezdem, nem bírok leállni. :D

      Törlés
    5. Nem is kell :) Nem akarod megtartani?

      Törlés
  2. Te Miamona! Már megint tovább növeled a kívánságlistámat, nem lesz ez így jóóóó! :))) Eddig csak a Soseholt olvastam tőle, az bejött, úgyhogy most már érik egy újabb történet tőle.

    VálaszTörlés
  3. Bocsánat bocsánat!!! :)) Igen, nekem is a Sosehol a következő a soron tőle (ha csak nem ír addig még valamit, amiért ennyire beremeg mindenki :D)

    VálaszTörlés
  4. Szép estét!
    Kaptál egy díjat, amivel egy kis feladat is jár, kérlek ha lesz időd, tekintsd meg! :) További szép hétvégét!
    http://ariadneolvasmanyai.blogspot.hu/2013/07/liebster-blog-award.html

    VálaszTörlés