A torlódó idő örvényében

„Megpróbálod visszapergetni az időt, percről percre, hogy rájöjj, hol tévedtél el. Gondolatban ismét bejársz minden utat, útelágazást, mellékutat. Így aztán észre sem veszed, hogy elveszel a történetben. A saját történetedben, amit lassanként, kis darabokból illesztettél össze, és mindennap elmeséled magadnak, hogy létezhess. És amikor visszatalálsz, csak akkor érted meg, hogy az idő nem körpályán fut, hanem spirálisan, és a múlt megértéséért kifejtett erőfeszítésed után már elég erőt érzel magadban, hogy előre nézz, a jövő felé.”

Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok


Elvesztem én is. Belevesztem. Odavesztem a Falcone család történetébe/ történelmébe, és közben minden porcikámmal élveztem. Csak ne kérjétek, hogy mondjam vissza a cselekményszálakat, neveket... Nem menne, elismerem. De nem is ez a lényeg. Hanem az érzés. Az áradat. Ahogy végigfolyik a kiáradt olívaolaj az utcán. Az ereimben.

Mihez tudnám leginkább hasonlítani a könyv élményét? Egy vágatlan, extra, bővített, rendezői változatú Tornatore filmhez. Igen. Aki Giuseppét szereti, az Mariolinát is fogja. Ebben biztos vagyok. Ízig-vérig olasz. Ízig-vérig hömpölygő élvezet. És szenvedés. És élet. És halál. És ölelés. És temetés.

Néha, mikor hallok egy történetet, vagy meglátok egy régi fotót, egy régvolt rokonról, akihez közöm sincs, legalábbis úgy érzem, hirtelen mégis a saját jövőmet, vágyaimat, félelmeimet látom megcsillanni a szemében. Olyankor én is úgy érzem, ezer éve itt vagyok... Aztán meg úgy, hogy még meg sem érkeztem igazán. 

Száz év nagy idő. 

Száz év elillan az ujjaink között. 

„(...) ezek a mesék együtt tesznek ki egy kerek történetet, akár azok az egyszerű motívumokból, teli vagy üres mintákból, láncöltéses ívekből, rombuszokból és pálcikákból összeálló hímzett képek, melyek nem hordoznak semmiféle üzenetet, legfeljebb azt lehet kiolvasni belőlük, hogy mennyi időt és szeretetet áldoztak rájuk, amíg elkészítették őket.”

Giuseppe Tornatore talán leghíresebb filmje, a Cinema Paradiso (1988)
(Forrás:google)

Volt úgy, hogy a szavak felkaptak, mint egy nekibátorodott pitypangmagot, és csak repítettek, repítettek sebesen, de volt úgy is, hogy úgy éreztem ezer éve olvasom már, és vasmarokkal, rozsda ízű nagykanállal akarja tuszkolni a történelmet, és politikát, amit nehezen viseltem. De aztán a rozsda lepattogzott és új pitypangmag kelt életre.

Volt úgy, hogy extravagáns dagályosság ütötte fel fejét, mellyel pironkodva, de nem tudtam mit kezdeni, és volt úgy is, hogy mintha belőlem szólna, mélyről egy hang, minden szava körültáncolta zsigereimet, mielőtt szárnyalón magamra hagyott.

„(...) nem értem én ezt az összevisszaságot, semmi sincs a helyén, se égen, se földön.”

Elvesztem a torlódó időben, térben és kultúrában, de annyira nem is tettem erőfeszítéseket, hogy újra megkerüljek. Jó volt ott nekem, épp ahová sodort a szél, szoknyáról szoknyára, családi titokról titokra.

Minden élet élet az élettel. Minden sors sors a sorssal. Minden lét fontos és jelentéktelen. Megismételhetetlen, és óhatatlanul megismétlődő. Kicsinyesen, vagy magasztosan, de szép embernek lenni. Ezt az üzenetet kaptam. 

~ Értékelés: 10/ 9    Ezerszer is igent mondanék újra erre a könyvre, mert jó érzés volt odaveszni... 

A szép Itália (Forrás: google)