Gyermekkor, pitypang a neved...

Katherine Paterson: Bridge to Terabithia / Híd Terabithia földjére 

Aki nyomon követi az olvasásaimat, annak nem kell túl mélyre ásnia, hogy választ kapjon, honnan jöhetett az ihlet, hogy ezt olvassam, és éppen most. Igen. Neil Gaiman-től.  Miután az Óceán az út végén annyira beszippantott, és nem akart ereszteni a gyermeki fantázia világából, gondoltam most vagy soha. A Híd Terabithia földjére már amúgy is jó ideje várólistás volt...

És hogy miért angolul? Nem tudom, csak úgy jött egy sugallat. És különben is folyton lelkifurdalásom van, hogy annyira nem szeretek angolul olvasni. Ami ilyen formában nem is igaz, mert ez a nem szeretek mindig csak addig tart, amíg rá nem veszem magam. És most is jó döntésnek bizonyult, mert a táji jellegekben gazdag nyelvezet nem lett volna ugyanaz magyarul...

Fülszöveg: 

Jess Aarons hőn áhított vágya, hogy ő legyen az ötödik évfolyam leggyorsabb futója. Egész nyáron edz, és alig várja, hogy lássa osztálytársai arcát, amikor mindegyiküket legyőzi. Az iskola első napján azonban egy új lány átmerészkedik a fiúk felére a játszótéren, és mindenkit maga mögött hagy.
Ez bizony nem túl ígéretes kezdet egy barátságnak, Jess és Leslie Burke mégis elválaszthatatlan társakká válnak. Leslie hatalmas képzelőerővel rendelkezik. Ő és Jess megalkotják Terabithiát, a varázslatos erdei királyságot, ahol ők ketten királyként és királynőként uralkodnak, és ahol az egyedüli korlátot fantáziájuk szabja. Aztán egy reggel szörnyűséges tragédia történik. És amikor Jessnek meg kell birkóznia ezzel a borzalommal, hirtelen ráébred, mekkora erőt és bátorságot adott neki Leslie.

Nagyon meglepődtem, amikor észrevettem, hogy a könyv 1977-ben íródott. Mivel évekkel ezelőtt láttam a belőle készült filmet (ami egyébként nem hagyott semmi maradandót), azt hittem, hogy a könyv is újabb. 

Katherine Paterson

A történet egyébként - sajnos - megtörtént események alapján íródott, az írónő nyolc éves fia, David és egy kislány, Lisa Hill barátságát dolgozza fel.

SPOLIER!!! ( csak kijelölve olvasható)
Míg Leslie a megáradt folyóba veszett, útban Terabithia felé, addig a kis Lisát egy nap, miközben a parton sétált villámcsapás érte, amibe azonnal belehalt. Az egész család együtt gyászolt Daviddel, és a tragédia feldolgozását elősegítendő született meg végül ez a történet, még ugyanabban az évben.

A könyv egyébként 1978-ban megkapta a Newbery Awardot, ami a világ első gyermekirodalmáért járó díj, 1921 óta.

Bár a vallás egyáltalán nincs negatív fényben feltüntetve, csak egy kicsit szabadon kezelve, kritikusok mégis támadták az írónőt, olyannyira, hogy be is akarták tiltani bizonyos területeken.
Pedig szerintem pont a "vallásossága" teszi ezt a könyvet szerethetővé. Jobban mondva a hit, ami a gyermeki lélekben lakozik. Ami lehetővé teszi, hogy a hétköznapok ólmos fájdalma elől, teljesen átszellemülve egy másik világba meneküljenek.

„There in their secret place, his feelings bubbled inside him like a stew on the back of the stove - some sad for her in her lonesomeness, but chunks of happines, too. To be able to be Leslie's one whole friend in the world as she was his - he couldn't help being satisfied about that.”

„Itt, saját titkos helyükön, az érzések úgy bugyogtak a fiúban, akár pörkölt a tűzhelyen: egyrészt szomorú volt a lány magányossága miatt, ám ugyanakkor boldogságot is érzett. Leslie egyetlen barátjának lenni az egész világon... nem tehetett róla, de ennek nagyon örült.” (Novák Gábor fordítása)

(Forrás: weheartit.com)

Mai szemmel olvasva, talán rásüthető a történetre, hogy egyszerű és lassú, de számomra pont ez a letisztultsága tette szerethetővé, és az, ahogy szépen, fokozatosan alakulnak a dolgok, mint Jess és Leslie barátsága, egymásba vetett bizalma. Szerintem, még ha a barátkozás talán ma már gyorsabban is megy, a bizalom kialakítása nem feltétlenül. Sőt...
Főleg mikor két ennyire különböző tapasztalatú és felfogású gyerekről van szó. Jess helybéli kisfiú, aki nem látott mást, csak a porlepte vidéket, az egyszerű emberek élte lassú de nehéz élettel. Sosem volt még csak Washingtonban sem, pedig vágyik mindenre, ami Leslie-nek - egészen addig, míg Jessék mellé nem költöztek - adott volt. A nyüzsgés, a TV, a színes, harsány, pörgő valóság. Leslie-nek és szüleinek minden megadatott, amiről Jess és családja csak álmodnak, mégis elegük lett, és lemondtak mindenről, bizony, még a TV-ről is, hogy újraértékeljék mi az, ami igazán fontos az életben, és hogy mindezt lányuknak, Leslie-nek is megmutassák, mielőtt még túl késő lenne... A két gyerek végül rájön, hogy ezek nem is ellentétek, hanem puzzle darabok, amiket összeillesztve remekül kiegészítik egymást.

„Leslie was more than his friend. She was his other, more exciting self - his way to Terabithia and all the worlds beyond”

„Leslie több volt, mint barát. Ő volt Jess másik, izgalmasabb fele - a belépője Terabithiába és az azon túl elterülő világba.” (Novák Gábor fordítása)

Tetszett végig ez az egymást kiegészítő fonalvezetés, rengeteg apró dologban előjött. Például a vallásban is. Jesst egész életében vallásosan nevelték, neki hinnie kell  Istenben, bár utálja az egész "hajcihőt", ami körülveszi. Leslie viszont nem vallásos, nem kényszeríti senki, mégis lenyűgözi Jézus életének "meséje".

A történetet bár nem Jess meséli, a narrátor mégis az ő szemét használja. Ez olyannyira érezhető, hogy bizonyos részeknél, mikor épp nem Jessről volt szó, majd hirtelen rá váltottak, meg is lepődtem, és vissza kellett olvasnom, mert meg mertem volna rá esküdni, hogy egészen addig első személyben ő mesélt... 

Így, mint az sejthető, és elkerülhetetlen volt, Jess nagyon a szívemhez nőtt. Rettenetesen sajnáltam, ahogy majd szétszakad, hogy mindenkinek azt a személyiségét nyújtsa, amit elvárnak tőle, miközben igaz valóját, rajzkészletével együtt tömködte az ágya alá, vagy a hajnali ködben hagyta, futó lábnyomai sarában.  Szívem szakadt bele, hogy mennyire vágyik egy kis szeretetre, és arra gondoltam, hányan élhetnek így... De nem tudtam a szüleit hibáztatni, hiszen lényegébe véve nem bántak rosszul vele, legalábbis nem úgy, mint más szülők a környezetükben, és szerették is a maguk módján, még ha kifejezni nem is mindig sikerült. Valószínűleg ők is ebben nőttek fel, ilyen élethez szokva... 

(Forrás: etsy.com)

Aztán megérkezik Leslie és az állópor felszáll, ezernyi apró csillámként kering a levegőben és végre Jess is előbújik saját árnyékából. Együtt építik Terabithiát, ahová én is velük menekültem, és figyeltem őket. Milyen érdekes, hogy a felnőttek számára az egész gyermekkor egy végtelen Terabithiává változik idővel, pedig ha erősen koncentrálunk, bizony előbújnak az árnyoldalak is, akiket jó mélyre száműztünk. Ilyen történeteket olvasva jövök rá, hogy nem is lenne olyan jó újra gyereknek lenni. Újra átesni megannyi csalódáson, átélni temérdek félelmet, bizonytalanságot, magányt és hiányt...

„Sometimes it seemed to him that his life was delicate as a dandelion. One little puff from any direction, and it was blown to bits.”

„Néha úgy tűnt számára, az élete olyan kényes, akár egy pitypang. Egy apró fújás bármilyen irányból, és menten darabokra hullik.” (Novák Gábor fordítása)

A végén pedig teljesen meghatódtam. Miután kishúga - és persze saját - kedvéért Jess újraépíti a hitet, ami lerombolódott, rájön, hogy a varázshoz nem kellenek eszközök, bevett módszerek (kötél), csak hit. Csakis hit. Semmi más. Nagyon felemelő pillanat volt. 

„Everybody gets scared. (...) It's like the smarter you are, the more things can scare you.”

„Mindenki meg szokott ijedni. (...) minél okosabb vagy, annál több dologtól félsz.” (Novák Gábor fordítása)

~Értékelés: 10/9  Gyönyörű mese a hitről, barátságról, gyermeki naivitásról és erőről. Olyan erőről, amiért a felnőttek ölni tudnának, pedig nem érhetik el már soha, miközben a gyerekeknek természetes, mint a levegő, mégsincsenek tudatában micsoda kincset őriznek. Szívem szerint maradtam volna még Jess-szel, bár a regénynek valóban itt kellett véget érnie, bennem mégis űrt hagyott...