A történet nagyon röviden: Linát és családját Szibériába deportálják. A könyv az ő mindennapjaikról, mindennapi létükről, küzdelmeikről, szenvedéseikről, árnyalanyit reményeikről szól, miközben időről-időre betekintést nyerünk korábbi életükbe is, és szépen lassan kibontakozik a szál, ami végzetük felé sodorta őket.
Akárhány ilyen témájú könyvet olvasok, az első reakcióm mindig ugyanaz. Nem tudom elhinni... Nem akarom elhinni, hogy ilyen megtörténhet(ett) a világban és emberek élték mindennapjaikat, mintha mi sem történt volna, tudván, hogy mi folyik a háttérben. Aztán a mai világunkra gondolok. Mi is tudjuk mi folyik a háttérben - éhezés, háború, mészárlás, kizsákmányolás... - mégis, arra a parányi, árnyalatnyi életre kell koncentrálnunk, ami nekünk jutott, ami próbálja kidugni fejét a hótakaróból, és igyekszik fordulni a nap felé. A leheletnyi élet, amiben nap mint nap helyt kell állnunk újabb és újabb akadályokat leküzdve. És akkor azokról a dolgokról még nem is beszéltem, amelyeket tudni nem, csak sejteni merünk, azt is némán, félve...
Könnyen mondunk ítéletet a dolgokba csak felszínesen belegondolva. Egy biztos. Fontosak az ilyen történetek. Nagyon fontosak! Az iskolában megtanultuk az évszámokat, helyeket, neveket, adatokat. De az egy arctalan, bár lüktető szívű tömeg. Az ilyen történetek pedig kiemelik az arcokat, lehúzzák róluk a cipzárat. Fontos, hogy ne csak tömegekbe gondolkodjunk, hanem indivídumokban. Érző, egyedi, különleges, megismételhetetlen személyiségekben. Mint Lina és családja. Mint Andrius. És igen, mint Nikolai Kretzsky. Mert a másik oldalon sem tömegekben kell gondolkodni. Illetve nem csak abban. Kretzsky esete megmutatja, hogy hány ember esett csapdába a sötét oldalon is, és hány ember tette, amit tett csupán, hogy mentse az életét. Nem védeni próbálom őket. Szavak nincsenek arra, amit tettek, de becsülendő, ha valaki az őrjöngő vadállat szerep mögül néhol egy parányi emberséget ki tudott és főleg ki mert csillogtatni.
"I felt as if I were riding a pendulum. Just as I would swing into the abyss of hopelessness, the pendulum would swing back with some small goodness."
Ruta Sepetys olyan közelien, olyan "hétköznapian" írja le az eseményeket, hogy egyszerűségükben még sokkal ijesztőbbé válnak. Mert mikor ezeket a "hétköznapokat" olvastam, annyira "mindennapinak" hatott, hogy úgy éreztem akár már holnap megtörténhetne velem is. Védőmechanizmusom megingott, és az első reakciót leküzdve már elhittem mindent. Ettől még sokkal rosszabbá vált a dolog.
Minden szereplőt a szívembe zártam, még a kopasz, zsémbes embert is, Lina alakja is nagyszerűen ki van dolgozva, de meg kell mondanom, hogy Lina édesanyja nőtt leginkább a szívemhez. Talán azért, mert Lina szerepével azonosultam, és ha bármi szörnyű helyzetbe kerülnék, én is azt szeretném, ha egy ilyen erős, csupa szív, csupa jóindulat, csupa élni akarás ember lenne az, aki minden erejével igyekszik óvni.
"We'd been trying to touch the sky from the bottom of the ocean."
A könyv gyönyörűen emléket állít mindazoknak a csupa szív, csupa jóság férfiaknak és nőknek, akik még ezekben az időkben is megtartották méltóságukat, emberségüket, humorukat. Nem tudom, hogy nekem menne-e... A szürke árnyalatai között észrevenni a leheletnyi színeket. Másokért kockáztatni az életet. És mikor már mindent elvettek, még mindig emelt fővel járni, és ami a legmegindítóbb volt Lina édesanyjával kapcsolatban, tisztelni az ördögöt. Embernek tekinteni a sátánt.
"Can it really be so hard to die? (…) Was it harder to die, or harder to be the one who survived?"
Nem mindegy, hogy az ilyen témához hogy nyúlnak. Ruta Sepetys ki tudott ragadni egy maréknyi kincset, meg tudta osztani velünk önzetlenül. Mindenképpen gazdagabbnak érzem magam, mind a témában, mind az érzelemtöltetben amit kaptam.
"I couldn't sleep. I wondered if there was a moon out, and if so, what it looked like. Papa said scientists speculated that from the moon, the earth looked blue. That night I believed it. I would draw it blue and heavy with tears."
~ Értékelés: 10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése