Emma Donoghue: A szoba

Előre elnézést a hosszúra sikerült bevezetőtért, ha csak konkrétan a könyvről szeretnél olvasni, görgess lejjebb...  :)

Nem lesz könnyű ezt a bejegyzést összehozni kerek egészre, anélkül, hogy csapongnék, mert bár van még vissza pár nap, azt hiszem kijelenthetem, hogy az idei év legmeghatározóbb olvasási élményét készülök most szavakba önteni.

Miért van az, hogy mindig a szívünkhöz közelálló dolgokat/személyeket a legnehezebb keretbe foglalni? Mármint értem én, hogy miért... annyi szál köt, meghúzod az egyiket és valahol egészen máshol ér véget, mint tervezted. Szövevények, rezdülések labirintusa. 

(Forrás:Google)

S hogy vajon honnan ismerhetjük fel, ha egy ilyen meghatározó olvasmánnyal van dolgunk?

Nos, íme pár jel, melyek árulkodóak lehetnek:

~ Egyszerre érzem azt, hogy úristen, nem bírom, most le kell tennem, de amint megteszem, már venném is/ veszem is vissza, hogy olvassam.

~ Ha mégis sikerül félretenni a könyvet, azon kapom magam, hogy még akár órákkal később is csak körülötte forog az agyam, nem tudok koncentrálni másra, és észreveszem, hogy páromnak/anyukámnak/apukámnak/nagynénimnek... még mindig bőszen magyarázom a cselekményt és ami mögötte van.

~ Akárhogy próbálok, nem tudok szabadulni a könyv bűvköréből, futkos a hátamon a hideg és zakatol az agyam.  

~ Úgy érzem, mintha a könyv szereplői közeli ismerőseim, családom volnának, ha jártamban-keltemben látok, tapasztalok olyat, ami hozzájuk köthető, vagy ami "érdekelné őket", "tetszene/nem tetszene nekik" arra gondolok, majd elmesélem neki(k), és csak ezután eszmélek rá, hogy hoppá...

~ Az utolsó oldalakat képes vagyok órákig húzni-halasztani, vagy újra és újraolvasni, csakhogy ne legyen még vége.

~ S mikor mégis vége van, egyszerre érzem magam csurig töltve és teljesen üresnek.

~ Másnap, munkába/iskolába/boltba/spájzba... menet, olyan érzésem van, mintha valami távoli, nagyon kedves, nagyon közeli rokon/barát/szerető... látogatott volna meg, aki távozása űrt hagyott bennem.

~ Vagy a rosszabb eset, úgy érzem egy közeli rokont/barátot/szeretőt... vesztettem el...

~ Folyamatosan kísért az újraolvasás utáni vágy, közben tudom, hogy az már nem lenne olyan, mint először, és nem merem ezt az élményt megmásítani, de közben meg szörnyen szenvedek, ezért hát beérem azzal, hogy a bekönyvjelzőzött idézeteket, vagy random felcsapott oldalakat olvasom újra és újra.

~ (Majdnem) mindegy, hogy kivel és miről kezdek beszélgetni, biztos, hogy pár percen belül valahogy a könyvre/témára terelem a szót és sértésnek veszem, ha negatív véleménymegnyilvánulást, ne adj isten teljes közömbösséget/ a másik részről túl gyors témaváltást tapasztalok.   

~ Mikor már eljutottam abba a fázisba, hogy nem olvasgatom az idézeteket, részleteket, akkoris naponta megsimogatom a könyv borítóját, illetve kabalából magamnál hurcolom / e-book esetében kikeresem a könyvtárból, hogy biztos ott van-e még, a világért le nem törölném, nézegetem az első oldalon a borítót.  

És a lista még korántsem teljes. Ha a fent felsoroltak közül bármelyiket vagy mindegyiket tapasztalod, ne fordulj kezelőorvosodhoz, gyógyszerészedhez, nincsen semmi bajod, csupán egy (számodra) nagyon fontos élménnyel lettél gazdagabb, olyannal, ami nem mindennap adatik meg, még a legjobb könyvek mindegyike sem képes ezt kiváltani, szóval csak add át magad az érzésnek, még ha az keserédes is és zárd jó mélyen magadba, de csak annyira, hogy bármikor, kedvedre elő tudd venni. 

Ja, és egy fontos tanács! Ami ugyan magától értetődő, mégis fontosnak érzem megemlíteni; Mindenkinek más és más lehet az a bizonyos /azok a bizonyos meghatározó könyvek, ezért ne érjen nagy csalódásként, ha ugyanaz a könyv neked csak egy átlagos/ jó /(netalán átlagon aluli) élményt nyújt, még akkor se, ha az illetővel hasonló (akár kísértetiesen is hasonló) az ízlésetek. :)

Na akkor a görgetők itt megállhatnak! Lássuk a könyvet közelebbről...

Emma Donoghue: A szoba 

Sajnos nem mindig spoilermentes övezet, elkülöníteni nem nagyon sikerült a kifejezetten spoileres részeket, szóval eszerint olvassátok...

A fülszöveget még nagyon régen olvastam, aztán akkor úgy gondoltam perpillanat nem érdekel ez engem, nem vágyom ilyen súlyos olvasmányra, és el is felejtettem. Aztán a könyv persze végül mégiscsak megtalált, mert meg kellett, hogy találjon! 

Annyi derengett, hogy szemezgettem már vele korábban, de már konkrétan nem is tudtam miről szól. A borító és a cím sugallt ugyan egy hangulatot, de körülbelül ennyi. Még az is átfutott a fejemen, hogy egy autista gyerekről szólhat talán vagy egy rögeszmés családról, vagy veszekedő szülőkről, ahol a szoba jelenti a gyerek számára a menedéket.

Beleolvastam, az elején kiderül, hogy épp egy kisfiú ünnepli az ötödik születésnapját, kedvesnek tűnt, melegnek, otthonosnak, így hát maradtam én is a szobában...

A valóság pedig csepegtette belém az infúziót... Amikor elkezdtem sejteni, hogy ez a szoba több, mint menedék, akkor agyam elkezdett emlékezni és eszmélni egyszerre, és lassan, nagyon lassan, oldalról-oldalra kezdett a kép tisztulni, ezzel válva egyre sötétebbé... 

A történet főszereplője Jack és anyukája, akik, egy velejéig gonosz ember elhatározásából kifolyólag egy szobába zárva élik az életüket. Jack édesanyját 19 éves korában rabolta el Patás, ahogyan a férfit ők hívják és Jack már a szobában született. Ez az otthona, ez a világa, ez a normálisnak hitt és normálisnak megélt élete. Minden eseményt a kisfiú szemszögéből látunk, hallunk és ezért bizony az elején kicsit meg kellett küzdenem az ehhez igazított gyermeki nyelvezettel, de ahogy haladtam előre, úgy vált automatikussá és úgy nőtt a szívemhez ez a kis lurkó.

Mikor a valóság és a felismerés belénk mar a szobát illetően, akkor - továbbra is szépen lassan - megismerjük a napi rutint, el-elszórva egy-egy szálat a múltból, mindig eggyel több információval sokkolva, hogyan is jutottunk idáig. 

Jack, pont olyan mint társai, és ugyanakkor teljesen más. Ugyanolyan eleven, imádnivaló, talpraesett és intelligens ösztönlény, mint a többi gyerek, és túlontúl kötődik édesanyjához. Persze a körülményeket figyelembe véve nincs is más választása, így ez a kötödése teljesen "normális". Jack azt hiszi, hogy a szobán kívül csak a tévén belüli "bolygók" vannak, amik nem igaziak. Ám ötéves fejével már egyre több a kérdése és édesanyja is rájön, hogy ez a világ egyre szűkül, és arra is, hogy a kiutat, csak a fiú segítségével lelheti meg, ezért szépen lassan helyett, mivel szorít az idő, hirtelen megpróbálja fiát az igazságra vezetni. Ami először persze kudarcba fullad. Te mit tennél, ha valaki azt mondaná, amiben eddig éltél jórészt hazugság? 

"De igaziból úgy értettem, hogy lehet, hogy ember is vagyok, de én-meg-Anya is vagyok. Nem tudok szót ránk. Szobaiak?"

"(…) a gyerekekre gondolok a világban, hogy nem a tévében vannak, hanem igazik, esznek, meg alszanak, meg pisilnek, meg kakilnak, mint én. Ha lenne valami szúrósom, és megbökném őket, akkor vérzenének, ha csikizném őket, akkor nevetnének. Szeretném látni őket, de elszédülök attól, hogy olyan sokan vannak, és én meg csak egy vagyok."

"Azt hittem, az emberség vagy van, vagy nincs, nem tudtam, hogy valakiben lehet csak egy csepp emberség. Akkor a többi része miből van?"

Itt most kicsivel tényleg több spoiler!
 
A könyv érdekes szerkezetű. Azt hinnénk, hogy a történet azzal ér majd véget, hogy kiszabadulnak. Én legalábbis azt hittem, aztán meg is lepődtem, mikor már kb. a könyv negyedénél megtörténik az első kísérlet erre. Ami persze kudarcba fulladt, akkor megint azt hittem, hogy biztos lesz majd sok próbálkozás, és ettől meg is ijedtem, mert olyan szinten feszültséggel teliek voltak ezek a részek, hogy remegve olvasta őket. Aztán a második kísérlet, nem kis fordulatok után végülis sikeres. Kint vannak. És onnantól kezdve kint folytatódik a sztori, ami szerintem nagyon jó ötlet. Nem hagy minket a szabadulás eufóriájával és bizonytalanságával félbe, hanem időt hagyva a kibontakozásnak le is vezeti azt. Hogyan tovább? Kik segítenek az első lépésekben? Mik az első lépések? Hogy szokja meg Jack a kinti életet? Milyen veszélyek leselkednek rájuk? Kik azok, akik segítik őket és kik, akik támadják? Hogy dolgozza fel az anya Jack szívbéli kötődését, vágyódását a nő 7 éves rabságának és szenvedésének színhelye után? Hogy dolgozza fel az anya, mikor szembesítik a kérdéssel, hogy nem érzi-e magát önzőnek, hogy nem is próbálta rávenni a fogvatartóját, hogy hagyja a csecsemőt egy kórház előtt, hogy legalább neki rendes élete lehessen? Vagy mikor a nő saját apja nem tud a kisfiúra nézni? Vagy, hogy Jacknek súlyos testi-lelki-agyi problémái vannak?

Szóval azért ez a "második rész" is kemény dió. Az elsőben szétizgultam, rettegtem magam, itt pedig csak úgy repkedtek a súlyosabbnál súlyosabb erkölcsi, lelki, pszichológiai kérdések. Sokszor itt is úgy éreztem, nem bírom tovább, nem bírok ennyit egyszerre megemészteni, de a könyv a kezemhez ragadt. 

Nincs több spoiler

(Forrás: Google)

Olvastam pár értékelést, és úgy látom, hogy vannak, akik a nyelvezet egyedisége miatt nem nagyon tudták magukévá tenni a könyvet, de én azt mondom, ha az elején még zavaró is lehet, ha a könyvre vagyunk hangolva, hozzá lehet szokni, bele lehet jönni, én meg is szerettem, mert Jack látás- és gondolkodásmódja is nagyon egyedi, nagyon szerethető. Ez teszi olyanná, mintha személyesen is ismernénk, tudjuk minden kis kusza gondolatát, titkát.

Hogy van az, hogy a legszebb, legmélyebb gondolatok mindig tragédiákban és legtöbbször gyermekek szájából születnek? Akárhogy is, mindig hálát adok értük, hogy felszínre juthattak és a részemmé lehetnek. 
A téma nem könnyű és a kivitelezés is masszív szenvedést okoz, mégis azt mondom megérte! Százszor is! Kellenek az ilyen történetek, hogy elgondolkodhassunk, szerethessünk és félthessünk. Kellenek, hogy  ha csak egy kicsit is, vagy rövid ideig is, de megtanulhassunk máshogy nézni a világra.

Annyira úgy érzem, hogy jóval többet érdemelne ez a könyv, és hogy jó része annak, amit írni akartam már megint bent rekedt, de azt hiszem itt most abbahagyom. A többit rátok bízom! :) És az időre, hogy ülepítse le bennem.

~Értékelés:  10/10 és témája ellenére örök kedvenc és életem könyve!

  "Észrevettem, hogy a világban az emberek majdnem mindig idegeskednek, és nincs idejük. Még Nagymama is sokszor mondja ezt, pedig neki meg Pótpapának nincs is munkája, úgyhogy nem tudom, hogy az emberek, akiknek munkájuk van, hogyan csinálják a munkát meg az élést is egyszerre. A Szobába nekem meg Anyának mindenre volt időnk. Szerintem az idő nagyon vékonyan szétkenődik az egész világon, mint a vaj a kenyéren, az utakon, meg a házakon, meg a játszótéreken, meg a boltokon, úgyhogy csak egy kis kenődés jut minden helyre az időből, aztán mindenkinek sietnie kell érte a következő darabhoz. És mindenhol, ahol nézem a gyerekeket, olyan, mintha a felnőttek legtöbbször nem is szeretnék őket, még a szülőik se. Gyönyörűnek meg olyan édesnek hívják a gyerekeket, és újból megcsináltatnak velük egy dolgot, hogy le tudják fényképezni, de igazából nem akarnak velük játszani, inkább kávét isznak, és a más felnőttekkel beszélgetnek. Van, hogy egy kisgyerek sír, és az Anyája nem is hallja."

(Forrás: Google)