Justin Torres: Mi, állatok

  „Miénk volt a kék labdánk, és a dühünk, és a szürkületbe forduló esti ég, és a sötétedő égre kirajzolódó háztetők, az antennák, a telefonkábelek, és volt egy varjúnk is valahol, amely néha felkárogott. Manny így szólt: - Van fehér mágia, és van fekete mágia - mi pedig hittünk neki.”  

Justin Torres első regényében, három kis vad magocska cseperedik Isten tenyerében. Jobban mondva öt, hisz maguk a cseperedést elősegít(end)ő szülők - a fehér anya és puerto rico-i apa - maguk is szinte gyerekek. Vad ösztönlények. Állatok... A biológia tesz egy családot családdá vagy a pillanatok? Ez a könyv, a félelmetes, szeretnivaló, kegyetlen és kegyetlenségükben is gyönyörű pillanatok tárháza.


A gyerekek egyetlen menedéke, saját maguk által tákolt képzeletük viskói. Ők A három muskétás, A három medve, akik bosszút állnak Aranyfürtön, ők Alvin és a mókusok, sőt Frankeinstein és Frankeinstein menyasszonya, olykor meg ők az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A "Szentlélek" a mesélő, a legkisebb testvér, akiben a legtöbb hit van még. Az anya neki és érte könyörög, hogy maradjon hatéves, ne legyen hét soha. Maradjon hat örökre, mert aki hét lesz, az megváltozik, elfordul a szülőktől, levedli gyermeki báját.

(Képek forrása: google)

És a mi kis Nevesincs hősünk mindent megtesz, igazán... A lazán összefűzögetett, mégis összetartozó fejezetekben együtt éljük meg vele a nyomort, békét, háborút, boldogságot, kegyetlenséget, éhséget. Éhségből pedig akad mindenféle... Olyan ez a könyv, mint egy poros napló, amiben már megkoptak egyes részek, ezért csak töredékeiben tudjuk nézni. A részletek néhol kuszák, de nyomukban kirajzolódik egy család kegyetlen és olykor szép élete. De legfőképpen kegyetlen. Jajgató, nélkülöző, önző, fájó.

A stílus magával ragadó. A leírások gyönyörűek. Még a maguk brutalitásában is. Az egész egy intim közeg, ahol az olvasó talán végig zavarban érzi magát, mégsem tudja becsukni a szemét. Mi is ott kuporgunk a fürdőkádban, a behúzott függöny mögül kikandikálva. És dobogó szívvel várjuk, hogy ránk találjanak.

  „Táncolt, és mi próbáltuk megfejteni, mit csinál másképp, mint mi. Biggyesztett a szájával, és az egyik kezét a hasán tartotta. A könyökét behajlította, a háta szálegyenes volt, de valahogy lazaság, szabadság és önbizalom sugárzott minden mozdulatából. Próbáltunk a lábára figyelni, de volt valami a lába mozgásában, ahogy pörgette és rakosgatta, meg a törzse vonalában, amitől muszáj volt újra és újra az arcára pillantanunk, a széles orrára, félig lehunyt, fekete szemére, és a biggyesztett ajkára, amely vicsorgott és mosolygott egyszerre. - Ez az örökségetek - üvöltötte, mintha ebből a táncból mindent megtudhatnánk a gyerekkoráról, megismerhetnénk a spanyol harlemi bérházak zamatát és mocskát, a brooklyni lakótelepeket, tánctermeket, városi parkokat, és az ő Apusát is (...)”  

A szülők, ha szabad szemmel nézem, csak az életüket túl korán feladó, elszúró, mihaszna, ösztönlény tinédzser szinten megragadt férfi és nő fiú és lány. Ám az író szemével nézve ők mitológiai hősökké lesznek. Még ha ugyan gyarlókká is. Ilyen stílusú és mélységű gyermeki megfigyelést Szabó Magdánál olvastam csak. Zsigerbe látni úgy, hogy az olvasót ámulatba ejtse, a gyermeki narrátort viszont meghagyja végtelen naivitásában. Sírni könnyek, ordítani hang nélkül. Felnőtt fejjel tudtam, és éreztem a két ember gyarlóságát, magányát, vergődését, amiből valahogy talán lenne kiút, mégis az én fülemben is dobolt a vér, valahányszor a közelükben voltunk. Mintha egy kegyetlenül gyönyörű természetfilmet néztem volna, ezekről az ösztönös, vad, mégis csodálatraméltó állatokról. A természetről, amibe nem lehet beleszólni, amit nem lehet megállítani, megmásítani. Csak figyelni lehet. Iszonyattal, olykor undorral, félelemmel vegyes áhítattal.  

  „A kezemet az ablaküveghez szorítottam; egyszerre kínosan éreztem magam, hidegre vágytam. Így volt néha Anyával az ember; szükségét éreztem, hogy valami hideg és kemény dolgot érintsek, különben elszédülök.”  

Lelkesedésem és ámulatom majdnem a légvégéig kitartott. Nem győztem betelni vele. Bizonyos mondatokat, részeket újra és újraolvastam, és minden egyes alkalommal újabb mélységét fedeztem fel. Egészen a "nagy ugrásig". Ott egy kicsit elvesztem. Túl váratlanul jött a "csavar", túl tolakodónak, túl oda nem illőnek éreztem. Pedig visszanézve, az odáig vezető út végig ki volt kövezve... De bevallom őszintén, azt akartam, hogy rám, az olvasóra bízzák a jövőt. Hogy mi lesz ebből a három kis sáros, táptalan földbe vetett vad magocskából. Én akartam lenni Isten tenyere! 




~ Értékelés: 10/9   Bár egy pontot levontam a vége miatt, mégse tudok nem kedvencként gondolni rá, mert ilyen mélységű könyvet már régen olvastam. Egy család széttörött, összefűzögetett, megfeketedett gyöngyszemei ezek. Sok helyen szilánkosra törtek, megvágják az ujjunkat, mi mégsem vagyunk képesek kiereszteni őket a markunkból.

A könyvet köszönöm az Európa Kiadónak!

Kiadó: Európa, 2014 

Fordította: Vághy László 

Eredeti cím: We the Animals 

Terjedelem: 192 oldal