S. J. Watson és a félbehagyott manikűr

Bármilyen unalmas és közhelyes is, az egész úgy kezdődött, hogy elolvastam a fülszöveget. Ha esetleg ti még nem tettétek meg, most mindenképpen pótoljátok:

Christine minden reggel idegen ágyban ébred fel, egy idegen férfi mellett. Belenéz a tükörbe, és döbbenete tovább fokozódik: egy középkorú nő arca néz vissza rá. Az ágyból időközben előkászálódó férfi minden reggel elmagyarázza neki, hogy ő Ben, a férje, hogy Christine negyvenkét éves, és két évtizeddel ezelőtt egy szörnyű balesetben szerzett fejsérülése miatt képtelen megjegyezni az új emlékeket. Christine mindennap hihetetlen harcot folytat azért, hogy visszaszerezze emlékeit, vagyis rajtuk keresztül önmagát. Kiderül, hogy semmi és senki nem az, mint aminek látszik, így a nyugodt tempójú, visszafogott történet hamar vérbeli thrilleré változik.

Így a könyv után újraolvasva ezt a kis kedvcsinálót, be kell vallanom, hogy teljesen azt kapja az olvasó, amit ígérnek neki, csak épp az arányok lehetnek becsapósak. Sokkal több ugyanis a "nyugodt tempójú, visszafogott történet", mint a "vérbeli thriller" és azért itt mégis van egy kis füllentés... maga a "hamar" szócska. Na persze kinek, mi a hamar...

A lényeg, hogy az alapötlet csillagos 5-ös, a kivitelezés viszont szerintem már kevésbé... Döcögős, kicsit össze-vissza, ami joggal mondhatnánk, hogy illik az alapkoncepcióhoz, de bevallom ennél többet vártam. Feszült thrillerre rendezkedtem be, ami alatt a fogam végzi a manikűrözést, de ezt sajnos csak az utolsó 50-70 oldalon kaptam meg, így a körmeim most girbegurbák... 

Vessek magamra, hiszen az is közrejátszhat, hogy mint mostanában minden könyvet, sajnos ezt is szeletkékben tudtam csak olvasni, egy hatalmas vagy két nagyobb falatban lehet, hogy beszippantott volna annyira, hogy teljesen belemerüljek. De hát ezt már sosem fogjuk megtudni...

(Forrás: google)

A könyv másik gyenge pontja számomra a fordítás. Bár jót derültem a kávéból teafiltert kihalászó jeleneten és a nők új praktikus szaván, a lesminkel-en is kellemeset fintorogtam, de hogy ennyi "emlékezőtehetség"-et nem olvastam még egy helyen az biztos. Eleve nem szimpatikus a szó, hiszen elég vicces, hogy tehetség az, amire mindenki képes, vagyis majdnem mindenki, de hogy minden egyes alkalommal ezt használja a fordító és ne találjon rá szinonimát... Persze lehet, hogy csak én vagyok kissé bogaras.  Ez esetben nézzétek el, biztos a korral jár... :)

Ezt a könyvet már egyébként a vadiúj e-olvasó csodakütyümről tettem magamévá (nyugalom, majd lesz poszt erről is, csak még szeretnék néhány tapasztalatot gyűjteni), és a fájl szerkesztése nem volt a legjobb. Nehezen tudtam elkülöníteni a párbeszédet a narrációtól, mert túltengett a gondolatjel használata.

-De tényleg.

-Állandóan.

-Ha mondtak valamit, ha nem.

-Amikor meg mondtak, akkor valahogy kimaradt.

Persze azért kontextusból tudni lehet mikor merre hány óra, csak ezért elég sokszor kellett újra nekifutnom egy-egy sornak.

De persze ezt csak zárójelben jegyeztem meg, mert magához a könyvhöz nem sok köze van.

        „Az emlékeim tesznek emberré. Nélkülük semmi vagyok.”

Visszatérve az alaptörténethez, azért hátborzongató belegondolni, hogy mindennap más tudattal ébredsz; egyszer azt hiszed gyerek vagy, egyszer, hogy házasságtörő. És hogy még ilyen helyzetben is csak te vagy egyedül, aki magadon segíthetsz, jelen esetben egy napló formájában (amely elgondolás szintén nagyon tetszett), aztán végül már saját magadban sem tudod, hogy bízhatsz-e...  Saját elméd rabja vagy, úgy, hogy a rabul ejtőd közben elhagy. Azért ez zseniális! És egyszerre halálosan félelmetes. Te mit tennél, ha így kéne élned? 

A hideg futkos a hátamon, ha csak rágondolok... Ezért is volt kár ilyen visszafogottra venni a figurát... Mert lényegében tényleg minden adott volt egy szőrszálbizsergető, csontdideregtető thrillerhez, de az író valamiért nem merte feltekerni a turmixgépet, csak egészen a legvégén.

S. J. Watson (Forrás: google)

Vicces, hogy egyébként végig abban a tudatban voltam, hogy azért van ez így, mert nő az író. Bevallom egészen mostanáig nem néztem utána, hogy S.J. Watson kit is takar pontosan. Az viszont - FIGYELEM 18-as karika!!! - szóval az viszont furcsa volt, és végül ez is keltett gyanút, hogy miért írna egy nő ennyiszer a különböző testrészeken száradó spermáról... 

A befejezés... Nem is tudom...Kicsit olyan, mint az egész könyv... semmilyen. Ami persze koncepció és érthető is, de nem tudom... Szóval olyan nem tudom. Sajnálom, de ez a legjobb kifejezés rá. :)

~Értékelés: 10/6,5                   Izgalmas, pörgős, letehetetlen.... is lehetett volna, de sajnos nem az lett. Azért voltak jó részei, főleg az alapötlet, a vége és egy-két mozzanat közben, ami a sötét mélyet villantja fel, de összességében vontatott, akadozó, egyszóval pont olyan, mint szegény Christine élete... egy berozsdásodott fogaskerék, ami néha azért meg-meglódul.

Most pedig megyek és befejezem a manikűröm... :))))