Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

"Tizenkilenc  perc  alatt  lenyírhatod  a  ház  előtt  a  füvet.  Befestheted  a  hajad. Megnézheted  egy  hokimeccs  első  harmadát.  Tizenkilenc  perc  elég,  hogy  megsüsd  a gofrit,  vagy  betömjék  egy  fogadat.  Egy  öttagú  család  frissen  mosott  ruháit  is összehajtogathatod ennyi idő alatt. A Tennessee Titans tizenkilenc perc alatt  eladja az összes jegyet  a döntőre. 
Éppen ennyi egy szappanopera-epizód, ha nem számítjuk bele a reklámokat.  Ennyi idő alatt eljutunk a vermonti határtól a New Hampshire-i Sterling varosába. Tizenkilenc perc alatt ki is hozzák a pizzát, amit megrendeltél. Elolvasod a gyereknek a mesét, vagy olajat cserélsz a kocsiban. Lesétálsz egy mérföldet. Megvarrsz egy gallért. 
Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, de akár le is szállhatsz róla. Tizenkilenc perc alatt bosszút állhatsz valakin."

Igen, tudom... Már megint egy Jodi Picoult könyv... De nem tehetek, róla, nem könnyű leállni...

Egy biztos, tizenkilenc perc nem lesz elegendő, hogy összefoglaljam érzéseimet, gondolataimat a könyvről...

Kitaszítottság, félelem, szorongás, mindennapos küzdelem az elfogadottságért, és amibe mindez torkollik...

Iskolai mészárlás. Már megint olyan téma, amit igyekszünk elkerülni. Túl valódi, túl napra kész, túl... túl... túlmegy minden határon. Így is borzasztó az élet, miért gyötörnék hát magunkat tudatosan azzal, hogy belemegyünk a részletekbe.

Nos, bevallom nem tudom... Szívesen megkérdezném Picoult-t, hogy ő vajon sejti-e, mert taszító téma ide vagy oda mégis csak szép számban nyúlnak a kezek a könyveiért.

De azt hiszem, talán mégis tudom a választ. Legalábbis azt, engem miért vonz. egyrészről, mert bármennyire rettegek én is tőle, hogy ezek a dolgok akár velem is megtörténhetnek és bármennyire próbálom is magam körül foltozgatni a rózsaszín buborék falait, nem tudok egyszerre mindenhol ott lenni és bizony napról, napra szaporodnak a lékek. Akkor meg, visszatérve a gyermekek számára tudatosan felépítette meseszerkesztés lényegéhez, nem jobb, ha olyan formában engedem be az elkerülhetetlen, ahogy az ugyan valamennyire nyers, de még éppen emészthető? És ami a legfontosabb, fel van vezetve és le is van zárva? Na persze, tudom, a lezárás mögött kígyózik a nehezen- vagy egyáltalán meg nem válaszolható  kérdések végeláthatatlan sora, ami olyan, mint egy rossz álom, ha nekiáll az ember, hogy megválaszolja, nemhogy csökkenne a sor, inkább nő. Nem baj, kitartok emellett az indok mellett akkoris.

A másik pedig, hogy nem jobb-e minden oldalt közelről megismerni, mintha távolról rettegünk tőle. 

És természetesen gondolok itt Peter Houghton-ra, magára a főszereplőre, aki odáig jut, hogy megtegye a megtehetetlent...

(Forrás: google)

A könyvet végigolvasva sem vagyok képes elfogadni Peter tettét, hogy is lehetne bárki... ugyanakkor muszáj belátni, hogy nem ő az egyedüli hibás. Felelős személyek, események, fogalmak láncolata veszi körbe. Tudom, könnyen mondunk ítéltet, amíg kívül állunk, de megmondom őszintén a könyv igazán ijesztő része abban rejlik, hogy kénytelenek vagyunk belegondolni, hogy hány ilyen Peter szaladgál nap, mint nap, valós farkasokat kiáltozva, miközben környezete nem hisz sem nekik, sem a saját szemüknek. Mindig egy tragédia kell, hogy végre jobban lássunk. De akkor persze már réges-régen késő... 

Jodi kiabál ebben a könyvben, teli torokból üvölti, hogy legalább a szűkebb környezetünket vegyük észre! Olykor egy apró gesztus életeket menthet úgy, hogy mi magunk nem is tudunk róla. Előre rettegek milyen lesz szülőnek lenni, és átvészelni ezeket a kritikus korszakokat. És csak remélhetem, hogy a lányom / fiam kezet nyújt majd "Peter"-nek és nem csak azért, hogy félúton elengedje és hagyja fenékre zuppanni.  Persze, tudom, hogy "Az élet, a „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdések sorozata", és hogy egy-egy cérnaszálon függünk, de legalább ha az olló kiböki a szemünket, legalább akkor tegyünk valamit...

Jodi azért mesterien bánik a súlyokkal és mélységekkel... Odalavíroz velünk a szakadék szélére, kinyújtott karjain fölé lógat, arccal lefelé, hogy kénytelenek legyünk meglátni mi van odalent, de mire észbe kapnánk már vissza is rántott a szilárd talajra. És bár a szívünk majd kiugrik a helyéről, az agyunk letagadja amit látott. Vagyis a mélységet kicsit lecsökkenti. 

(Forrás: google)

A lezárás számomra váratlan volt, megmondom őszintén direkt nem is gondolkoztam most, hogy lesz-e csavar és ha igen akkor mi. Hát pedig volt. És ütött is rendesen. Erről ennyit.

~Értékelés: 10/9   Megint kicsit távolabb maradtam a szereplőktől, talán a korosztály és földrajzi, kulturális, minden egyéb más különbségek miatt nem ment az azonosulás, illetve az alaptéma miatt sem. Meg sem szeretném teljesen tudatosan próbálni átélni milyen lehet egy ilyen helyzet és szerintem ezzel nem vagyok egyedül...

Most azt hiszem egy kis pihenés és irányváltás következik, ami Picoult könyveit illeti, de mindenképpen tervezem a kimaradt darabok pótlását.