Témázunk: Olvasás mint hullámvasút

Képek forrása: Pinterest

A könyvmolyokat sokan irigylik. Sokan csodálják. Sokakat idegesítenek. „Hogy tudsz ennyit olvasni?” „Hogy tudsz ennyire koncentrálni?” „Hogy emlékszel arra a sok könyvre?” „Mégis mikor élsz?” „Mikor főzöl?” „Mikor mész a gyerekért?” „De jó neked, hogy annyi időd van!” „Hogy annyi olvasásra jut belőle...” „Én csak akkor olvasok, ha már tééényleg, nagyon, de nagyon nincs mit csinálnom…” 

Tegye fel a kezét, aki még nem találkozott ezen mondatok valamelyikével... Nyugalom, ez nem egy jajongó, kiboruló poszt, bár az ilyen megnyilvánulások erősen nyitogatják a bicskát az ember könyvmoly zsebében. Ez egy Témázunk. Tudom, nálam már régen volt, elszoktunk tőle... De most ismét témába vágok! A téma pedig nem más, mint Az olvasás mint hullámvasút. Csak, hogy mindenki megnyugodjon tudja, hogy azért nekünk sem mindig fenékig utolsó fejezetig tejfel... :)


Az olvasási válság, a könyvmolyokra nézve, a legveszélyesebb kór a világon, ami bármikor, bárhol, bármilyen mértékben szedheti áldozatát. Nagyon sok tényező befolyásolhatja, például, hogy nő vagy férfi-e az illető (sajnos meg vagyok róla győződve, hogy a nőket súlyosabban képes érinteni), hol tartózkodik épp, zajszint, időjárás, pillanatnyi hangulat ésatöbbi ésatöbbi. Van, hogy még az éppen kezünkben lévő könyvet sem tiszteli, hiába lettünk szerelmesek már az első oldalakat olvasva, egyszerűen beüthet a krach akár egy nagyon jó könyv kellős-háde'-közepén! A kiváltó okok legtöbbször nem tisztázottak, és teljes bizonyossággal nem kimutathatók. Mint ahogy sajnos az sem megjósolható, az adott válság vajon meddig fog tort ülni rajtunk.

A válfajai is a végtelennel vetekedhetnek, azért én megpróbáltam összeszedni (a teljesség igénye nélkül) nálam eddig mikor, milyen körülmények között fordult elő...

~ Nyáron. Tipikus. Múlt nyáron szinte alig olvastam valamit. Amikor süt a nap, pörögnek az ember sejtjei, mint a bolondóra, nem tud egy helyben megülni az ülő olvasógumóján. Mindig csak a menésen jár az ész, és néha csak a jövésen. A megérkezésen, ottmaradáson meg egyáltalán nem vagy csak elvétve.  

~ Amikor valami újdonság lép életünk színpadára. Nekem ez is a múlt nyárhoz köthető. Kieresztettem a szellemet, azaz magamat a palackból, és jó tíz évvel megkésve, de elkésve (talán) nem, megkezdtem koncertjáró hadműveletemet. Az intro és az extro úgy összekülönbözött bennem, féltem, hogy ölre mennek... A koncert és a rock sarokba küldte szegény olvasást, és jó darabig ott is tartotta. Aztán valahogy mégis csak sikerült összebékítenem őket, és azóta jól megférnek. Bár erről bővebben, majd az idei nyár után tudok nyilatkozni. 

~ Amikor épp semmi nem jó. Ennek enyhébb változata az épp semmi nem jó, csak ha olvasok, és mindenki hagyjon békén. Ha a békén hagyás és olvasás megvalósul, akkor igazából ez lehet egy könyvmoly-aranykor, és mivel elménk ilyenkor tényleg hajlamos csak az olvasásra adni, életünk nagy könyvélményei is könnyebben születhetnek meg. Persze nem buzdítok senkit antiszociális viselkedésre, jön az magától (sajnos (?)), ha kell, ha nem. A súlyosabb verziója, amikor semmi, még az olvasás sem jó. Na ez már tényleg komoly baj. Az utolsó fény az éjszakánkban is kialszik, és az nagyon tud fájni. Ha szerencsénk van, ebben az állapotban még a filmek talán működhetnek, ha azok sem, akkor marad a falat bámuló, üres puffogás. Időpocsékolás? Igen! Frusztráló? Marhára! Szeretjük? Nem! Tudunk ellene tenni? Egy idő után biztos, és biztos léteznek jó módszerek, zen-mosolyok, és félig teli poharak, de olyankor azokat a poharakat is csak páros lábbal rúgnánk le az asztalról, mert az agresszív kismalac időszakot, vagy legalábbis a legintenzívebb részét (szerintem) csak átvészelni lehet. Aztán majd jön valami; egy mondat, egy arc, egy kósza gondolat, és végre átkapcsolja azt a bizonyos kis fránya kapcsolót, ami úgy beakadt, és amit simán, kézzel, épp nem érünk el...

~ A plátói szerelem időszaka. Szép és kellemes, csak olvasás szempontjából nem túl hatékony. Arról szoktam például felismerni, hogy eltervezem, hogy az egész napot olvasással töltöm, és e gondolat tűzijátékokat indít bennem. Ezt követi a jó-jó, mindjárt olvasok, csak még gyorsan megcsinálok ezt, meg azt, de aztán húúúúúú de jó lesz! Aztán azon kapom magam, hogy már dél van, egy óra, két óra, három... Mondjuk úgy négy és öt magasságában egyszer csak tényleg odakerülök, hogy nincs több takarítandó felület, rumlis sarok, csillog-villog minden, a kanapé integet, hogy gyere, itt az idő, én áhítattal teljes földöntúli örömmel leülök, apró szívecskéket dobbanó szívvel kinyitom a könyvet, ééés... Semmi. SEMMI?! Pedig a könyv jó! Az idő jó! Pár oldal le is csúszik... De aztán valahogy mégis, hiányozni kezd az idő, amit azzal töltöttem, hogy készültem az olvasásra. 

Saját életből merítve, nagyjából ezek jutottak most eszembe, pedig biztos létezik még... Számomra, ezek  közül a leggonoszabb kórság az utolsó, plátói szerelem. Mert ilyenkor tényleg az egész napom azzal telik, hogy lélekben készülök, és a végén csalódnom kell... Saját magamban. És annál rosszabb nincs. 

Hullámvasút könyvön belül

Olykor az is előfordul, hogy egy adott könyvön belül érezzük úgy, hullámvasútra ültettek. Bár, konkrétumot most sajnos nem tudok felidézni, tudom, hogy volt már úgy, hogy a könyv eleje elkapott, aztán a közepe leejtett, hogy a vége újra felkapjon, vagy csak a végére kezdett el működni az egész. Olyankor külön idegesítő, hogy mire belejönnék, pont vége... Ezt is sokban befolyásolják külső tényezők, mint aktuális lelkiállapot vagy esetleg a villamoson valakik az egész utazóközönséggel tudatni szerették volna ilyen-olyan gondjaikat... Sajnos erre sincs pontos leírás, se recept. De nekem például ezért is tud adott esetben fontosabb lenni a könyv stílusa, mint akár maga a történet. Úgy vettem észre, ha a stílus elkap, akkor majdhogynem bármilyen sztorit befogadok, míg ha csak az adott történet miatt olvasok, de amúgy a stílus nem fekszik annyira, elég egy apró nekem nem tetsző / furcsa / szerintem hülyeség kanyarulat a sztoriban, és máris elveszített a könyv, aztán vagy tovább olvasom vagy nem. 

Szerencsére még egy válság sem tartott örökké, és az esetek többségében szeretek olvasni! És igen, van is időm rá, mert figyelem, most jön a titok :::::: szakítok rá időt! :::::: :D Szerintem igaz a mondás, hogy arra jut, amire tényleg, igazán, szívből és zsigerből akarjuk. :) Remélem még sokáig lesz akaratom, időm és alkalmam olvasni, és írni, hogy ti is kedvet kapjatok sok jó könyvhöz! :)

Titeket hogy érint a hullámvasút? Elő a farbával! ;)

Akiknél még hullámvasutazhattok:

PuPilla, Nima, Bea, Ilweran, Zakkant