Stefan Spjut: Stallo

 „– Újabban félek a sötétben (...) Inkább magától a félelemtől félek... hogy megint meglátom. Ott a fák között. Megpróbálok nem is nézni arrafelé.” 

Azt a tanácsot kaptam, ha valami izgalmasra vágyom, válasszam a Stallót, én pedig izgalmasra vágytam (pedig nem gyakran szoktam), így hát választottam. Innentől magamra vessek, hogy meg is kaptam a magamét... :)

A történet egy füllesztő nyári napon indul, amikor egy nő, kisfiával egy sűrű, párás, szinte már fojtogatóan gazdag erdő mélyén lévő kis viskóba igyekszik. Hogy pontosan miért, nem tudjuk, csak azt, hogy már egy falomb leírásától is a torkunkban dobog a szívünk, mert érezzük, hogy van valami furcsa és megmagyarázhatatlan a levegőben. El sem kell jutnunk a hűtőszekrénybe pakolt denevérig, hogy ereinkben lüktessen a félelemmel vegyes kíváncsiság. Itt az erdőben aztán történnek dolgok, snitt, kameraváltás és tél!

Főszereplőnk, Susso fotográfus nagyapja különleges légi felvételt készített egy medvéről, aminek a hátán nem emberi, de nem is egészen állati lény lovagol medvegel. Susso örökölte nagyapja kíváncsiságát, hitét vagy éppen fantáziáját, saját weboldalt is üzemeltet a témában. Így aztán, amikor a nőnek, aki jelentkezett nála, mondván trollt látott, egyik napról a másikra eltűnik a négyéves fiú unokája, nem kérdés, hogy Susso, részt vesz-e a keresésben. Idővel az egész családja képbe kerül, megszállott nyomozásba kezdenek, amely egyre életveszélyesebbé válik. Közben pedig egy párhuzamos szálon, egy teljesen más világba is bepillantást nyerhetünk, különös emberek és lények, Stallo népségek, a világ zajától távoli „gazdaságába”. A két szál, mint valami őrült és helyenként véres síverseny hol egymásba fut, hol szétágazik, míg az ádáz versenyfutás az idővel meg nem áll. Pedig a Stallo népségek éppenséggel ráérnek, hisz a Földön élnek már ki tudja mióta, és az évtizedek nekik csak mint elszelelő évek cammognak tova... 

 „A páfrányok már szinte fallá állnak össze, mögöttük fenyők tornyosulnak, a tövüknél gyakorlatilag koromsötét van. A fiút mindenfelől borzas fűcsomók veszik körbe, rovarok tömegei surrognak-hemzsegnek a csomók belsejében, a törülköző-kabát csak úgy száll a szélben, ahogy fut.

(...) A kiköpött szó mintha egyenesen belehasítana a térbe. A csönd szövedékébe, amely oly régóta uralkodik a hátrahagyott kunyhóban. A fiú is észrevette, és most elbizonytalanodik. Egy kicsit visszahőköl, mielőtt belépne.” 

Halászó Stallo, Forrás

Stefan Spjut, ha valamihez ért, az a hangulat bitang erős megteremtése! Van is hozzá ter(jedelm)e bőven, mégis remekül gazdálkodik mindennel, főleg a kedves olvasó idegszálcsomóival. A világ, amit teremt természetes, ősi, ijesztően hihető. Nem használ csikorgó dallamokat, sejtelmes árnyakat, csak fogja a svéd és lapp folklór elemeket, egy nagy vájlingban összekeveri őket, kicsit hagyja kelni, aztán a nyakunkba zuttyantja. Nem véletlenül hasonlítják egyesek Stephen Kinghez, a gonosz, bár itt nem csak kifejezetten az emberben keresendő, annyira szerves és nem győzöm elégszer kiemelni, hogy természetes részei a világnak, hogy holnaptól nem is lenne furcsa (csak nagyon nagyon ijesztő), ha egy sárgaszemű, öregemberarcú, egyméteres törpe szerű lény költözne a szomszédba, vagy épp egy tohonya behemót, akiből árad a bűz, esetleg, ha a fák zöld koronáján ugrándozó mókus, úgy éreznénk, hogy belénk lát... Ugyanakkor érdekes, és az emberekre teljesen jellemző kettősség övezi ezt az egész Stalló vs. ember világot, egyrészről mindenki természetesnek veszi őket, másrészről nem sokan hajlandók mindezt el is ismerni, ki is mondani. Annyi biztos, hogy én ezentúl még a Nils Holgerssonra is más szemmel nézek... 

De hogy mi teszi a Stallókat olyan különlegesen félelmetessé? Nem a fizikai erejük. Hogy képesek medvévé változni, és széttépni az embert. Persze ez is elég ádáz tud lenni, de számomra a különleges, éteri mivoltuk az, ami igazán hátborzongató. Az, hogy primitív állatoknak látszanak, akik hagyományos  módon, vizelettel megjelölik a területüket, vagy éppen gyermetegen egy zseblámpát kattintgatnak egész éjjel szórakozásból, közben meg emberfeletti  erőkkel bírnak, telepátiával, ami elől nincs menekvés...

A könyvben is szerepet kapó híres illusztrátor, John Bauer egyik rajza
Forrás

~ Értékelés: 

Megmondom őszintén, mivel mostanában kevesebb időm van olvasni, mint szeretném, a könyv pedig nem rövid, így egy kicsit helyenként szétesedezett az élmény, ami nem tudom, hogy ideális körülmények között is így alakult volna... A könyv nem az én műfajom, mégis roppantul magával tudott ragadni, és élveztem a borzongást. Végig fenntartotta a kíváncsiságomat is, hogy vajon hová lyukadunk ki, és ahová végül kilyukadtunk az is nagyon passzol a könyv és a valós világunkhoz is. Stefan Spjut semmilyen ló, semmilyen oldalára nem esik, elejétől az utolsó mondatig hű marad önmagához és a saját megalkotott valóságához. Műfaját tekintve néhol horrorba átcsapó magasfeszültségű és misztikus thriller, ami magán hordozza a klasszikus skandináv krimik szürkés-szépiás, letargikusan fojtogató hangulatát is. A műfaj(ok) kedvelőinek jó szívvel ajánlom, de igaza volt az én ajánlómnak, annak is, aki csak szimplán valami izgalmasra vágyik! :)

A könyvet és élményt köszönöm a Libri Kiadónak! 

Magatokévá tehetitek a Stalló népséget ti is , például innen.

A szerző egyébként, a nemrégiben lezajlott Könyvfesztivál kertében nálunk járt, én sajnos nem jutottam ki rá, de itt találtok egy jó kis összefoglalót.

 Kiadta: Libri, 2015 

 Fordította: Fejérvári Boldizsár 

 Eredeti cím: Stallo 

 Eredeti megjelenés éve: 2012 

 Terjedelem: 636 oldal 

Olyan sokáig olvastam, hogy jól hozzám nőtt, egy darabig biztos fura lesz nélküle... :)
Forrás: saját