Szabó Magda: Öregek és vének

"És Izsák kivevé az ő atyjának a kezéből a kötelet, és azt mondá: Csak magadat áldozhatod meg, atyám, ha a Jehovát engesztelni kívánod, mert én nem halok meg a te Istenedért. Én a magam Istenéért halok meg egyszer, és hagyj engem, amíg megyek, hogy megkeresném."

Mint általában Szabó Magda után, de most különösen is nehéz megszólalnom. Nehéz, mert olyan sötét, mélyre elásott érzéseket és gondolatokat kapart a felszínre, mint a harag vagy a gyűlölet, amit egy-egy szeretett ember iránt érzünk. Vagy a sajátjaink, vagy a másokéi iránt. Ha olyan szerencsések vagyunk, és a környezetünkben nincsenek se (szabómagdai) "vének" se "öregek", akkor hát tálcán kínálja nekünk az írónő. 

Azt hiszem, még az én generációm az utolsó, aki nagyszülők, de talán még szülők által is nyakába kapta a "bezzeg az én időmben"-eket. Amivel gyerekként, de már eszmélt fiatalként sem sokat tud kezdeni, legfeljebb állandó szorongást és bűntudatot dédelgethetünk, ád egy azért, mert belénk nevelték, hogy a békeidők nem tartanak sokáig, és jön az atom, ád kettő, mert micsoda dolog már, hogy jól érezzük magunkat, gondtalanul élünk, mikor bezzeg ők... És mikor bezzeg ők azért dolgoztak, és azért éltek, és azért nem vesztek oda, hogy nekünk minden szép, jó és békés legyen. Amit aztán zokon vesznek, ha élvezni merünk. Mert ugyan mik a mi problémáink az övékhez képest, és mik a mi fájdalmaink. Ugyan mi új tapasztalatot bírunk mi szerezni, ami nekik már nincs meg... 

Szerintem igaz a mondás, hogy "az előző generációk mindig bölcsebbnek hiszik magukat, míg  a rákövetkezők mindig okosabbaknak." Igaz, hisz bölcs (legalábbis saját értelmezésemben) csak egy sokat, minél többet megért ember lehet. És hiába bölcsek az "öregeink", nem biztos, hogy ezzel a bölcsességgel elboldogulnának a mi mai világunkban, ahol okosnak kell lenni mindaddig, míg bölcsek nem lehetünk. Nekik az ő "mai" világukban kellett okosnak lenni, és akkor a bölcsességük még sehol nem volt. Ezt persze nem ilyen könnyű elválasztani egymástól, és ebből erednek a kapcsolatokat megrontó disszonnanciák.

"A múltkor fütyültem neki, ült egyedül, megint csak bámult maga elé, csuklóját tapogatta, éreztem, hogy fáradt és reménytelen, fütyültem hát, mindent előadtam, amit szeretek. „Fülsiketítő!” – mondta, erre abbahagytam. Sükettel nem tárgyalok. Lelki sükettel sem. Mért veszi észre csak a melódiát, és nem a tényt, hogy mellé ültem, és megpróbáltam szórakoztatni? A fütyülésemben benne volt, hogy rettenetes lehet neki az élet, és hogy én ezt tudom. Mikor kihívó, márpedig majdnem mindig kihívó, azt érzem, ő is csak olyan, mint a többi vén, s egy szövege van, hogy kimaradt ebből-abból, esetleg mindenből, pedig neki minden jár."

Én nem mondom, hogy minden "vén" és "öreg" ilyen, de azért van igazság abban, amit Magda ír. És valóban inkább az én generációm nagyszülei az érintettek, és hihetetlen, hogy eddig bele sem gondoltam, hogy anyáink és apáink már átélték ezt, sőt, ők még többet kaptak belőle, hisz a 70-es évek gondtalanul tipródó fiataljai az igazi békeidők gyermekei.

Súlyos érzés, hogy minden fiatal (ismét tisztelet a kivételnek) a "Szigetre" vágyik, és szomorú, hogy egyesek, pl. a könyv főszereplője, Hugi, maga mögött mindent felégetve indul oda. Igazi érzelmek nélkül. Ilyen is van a környezetünkben, de hány. Bölcs, "vén" anyós miatt elhagyott gyermekek, mert a "Szigetre" ők még nem mehettek, vagy épp dacból választott férj. És ha belegondolunk tényleg... Tényleg mindenki, egész életében csak a "Szigetre" igyekszik, és közben ezer másik szigeten megy át, és hagy maga után úgy, hogy észre sem veszi. Én is két éve indultam útnak, és úgy érzem megtaláltam a szigetem. Cirka 230 kilométerre az én "öregeimtől", és úgy érzem, ez a 230 kilométer nagyon jó szolgálatot tesz. Vicces módon közelebb hoz.

Na de nem írom le az én egész Mózes egy, huszonkettőmet. :) Legyen annyi elég, hogy ilyen, és e fajta gondolatok és sorsok körül szövődik Szabó Magda regénye, aki hozza a tőle elvárt és megszokott "papírforma"  minden elemét. Mélyenszántó, vesébegázoló, a nevekkel kapcsolatban olykor kusza, de a lényegben soha.

"Nem fogunk mi megöregedni, s arra a kevés időre, ami nekünk jut, nem volna értelme megtanulni a képmutatást. Jó tulajdonságainkat úgyse veszik észre, valahogy mindig másnak látnak bennünket, mint amilyenek vagyunk, mintha valami különös torzítás verte volna meg a szemüket."

~ Értékelés: 10/9 - 9 pontot adék, mert megfutamodá ama sok kavargó, rossz, elnyomott érzéstől melyet legmélyebb zsebembe nyúlván, onnan kiemelé... Esdekelve kérem, hagyja meg azt ottan, ne bolygassa a sötétséget, mert megharapá ujját, és végleg kiköltözé e világ napos mezejére, ahonnan a napot is, mohó, mindent elnyelő torkával leharapá, hogy sötétség boruljon szigetemre. És mert valamikor én is "nagynak és erősnek érzékeltem, aztán kiderült, hogy egyszerűen csak én voltam kicsi és gyönge." S most szememben ők váltak azzá...