Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Azt hiszem, ez volt az eddigi leghosszabbra elnyúló olvasásom. És míg máskor zavarni szokott, ha egy történet el- és felaprózódik, ez most szerencsére nem így volt, Sőt...

Joanne Harris olyan nekem, mint éhezőnek egy falat kenyér. De nem ám akármilyen, száradt, szikkadt fajta, hanem a legtitkosabb, ezer éves hagyományokon alapuló recept szerint sütött, legfinomabb hozzávalókból gyúrt, kívül ropogós, belül gőzölgően elomlós kenyér, amit ha az ember maga akar elkészíteni, és szóról szóra követi is a receptet, soha nem lesz ugyanolyan, mert hiányzik a titkos összetevő, amit Joanne Harris-nek hívnak.

Bevallom, vegyes érzésekkel telve vettem a kezembe éppen az Ötnegyed narancsot. Egy másik könyvével, a Szederborral versenyzett most az elsőség jogáért, lévén mind a kettő klasszikus J. H. és nekem még egyikhez sem volt szerencsém. Először ajánlókat olvastam, melyik miért lehet jó, és ott bizony azt láttam, hogy az Ötnegyednél nem nagyon van átmenet, vagy nagyon tetszik, vagy teljesen idegennek érzi az ember. Természetesen emiatt is rögtön felkeltette a kíváncsiságomat, de aztán hagytam, hogy maga a könyv döntsön, beleolvastam mindkettőnek az elejébe, és végül a narancs ragadt a kezembe. Vagy inkább én a narancsba.

Igen. Megerősíthetem, hogy ez más. Valahogy tényleg egy kicsit elüt a többitől, és mégis... én alig tudtam betelni vele! Mássága talán abból ered, hogy kicsit kevesebb misztikum... de ez nem is jó megfogalmazás, mert még ha hétköznapibb, életszerűbb is, de ugyanúgy telis-tele van misztikummal, mint az élet. És hát J. H.-nél nem is kell, hogy nagydobra verje magát a titokzatossággal kevert varázs. Szóval talán annyiban más, hogy egy kicsit jobban a földhöz nyomta most az arcát, és onnan hallgatta a Föld lélegzését, moraját.

Közben megint olyan hangulatot és miliőt alkotott, ahonnan máig nem sikerült kikecmeregnem. Az utolsó lap óta úgy érzem magam, mint akit elhagytak. Itt állok, elszakadni képtelenül, és még mindig arra várok, hogy nagyanyót kifogjam. És várok Tomasra, és Paulra és még ha veszélyes időket élünk is, érzem a "most" erejét.

Hogy miről szól a regény? Háborúról. Rossz döntésekről. Gyermeki létről. Sok szenvedésről. Egy különös anyáról. És itt álljunk is meg. Időről időre belefutok az ilyen erőteljes és távolról sem pozitív, sőt... anyai ábrázolásokba, és újra és újra elámulok, hogy lehet ennyire apró részletekbe menően megformálni őket. Egyszerre szívszaggató, taszító, félelmetes, szánni való és mégis, olykor-olykor vonzó is. A történet tehát a Dartignan család sorsát követi nyomon, Boise (Framboise) visszaemlékezései nyomán, aki élete derekán, ősi ösztöntől vezérelve visszatér a falujába. Központban pedig - legalábbis számomra - az anya áll. 

Bevallom nagyon megszerettem Boise-t, és gyermekké tudtam vedleni mellette, pont ezért esett nehezemre, és igényelt némi megerőltetést, hogy "szemet cseréljek", és úgy nézzem ezt az asszonyt, akihez hasonló nem sok lehet a világirodalom porondján, amilyen "valójában" lehetett. Nagyon érdekes tapasztalat volt, mert szinte percenként kellett újra felnőnöm, mikor az az embernek egyszer is fáj... Boise  szemével sokszor egy öreg, ronda, szánni való, gonosz asszonyt láttam, aztán a titkos szemüveget levéve rá kellett jönnöm, hogy egy alig harmincas, erőtől duzzadó, büszke asszony áll előttem. És ez így ment végig... És én nem akartam, hogy valaha vége legyen...

~Értékelés: 10/10 és kedvenc!    Az elnyúló olvasással mindennap csak annyit kaptam, hogy épp éhen ne haljak, és másnap mindig áldottam magamat a beosztás gyönyöréért (na ezt kéne megtanulni a csokival is...) Viszont így, ilyen hosszú időt együtt töltve, teljesen véremmé váltak a sor(s)ok... Nagyon kíváncsian várom, Joanne Harrisnek még milyen színei kerülhetnek elő...