2014. június 29., vasárnap

Joanne Harris: Ötnegyed narancs


Azt hiszem, ez volt az eddigi leghosszabbra elnyúló olvasásom. És míg máskor zavarni szokott, ha egy történet el- és felaprózódik, ez most szerencsére nem így volt, Sőt...

Joanne Harris olyan nekem, mint éhezőnek egy falat kenyér. De nem ám akármilyen, száradt, szikkadt fajta, hanem a legtitkosabb, ezer éves hagyományokon alapuló recept szerint sütött, legfinomabb hozzávalókból gyúrt, kívül ropogós, belül gőzölgően elomlós kenyér, amit ha az ember maga akar elkészíteni, és szóról szóra követi is a receptet, soha nem lesz ugyanolyan, mert hiányzik a titkos összetevő, amit Joanne Harris-nek hívnak.

Bevallom, vegyes érzésekkel telve vettem a kezembe éppen az Ötnegyed narancsot. Egy másik könyvével, a Szederborral versenyzett most az elsőség jogáért, lévén mind a kettő klasszikus J. H. és nekem még egyikhez sem volt szerencsém. Először ajánlókat olvastam, melyik miért lehet jó, és ott bizony azt láttam, hogy az Ötnegyednél nem nagyon van átmenet, vagy nagyon tetszik, vagy teljesen idegennek érzi az ember. Természetesen emiatt is rögtön felkeltette a kíváncsiságomat, de aztán hagytam, hogy maga a könyv döntsön, beleolvastam mindkettőnek az elejébe, és végül a narancs ragadt a kezembe. Vagy inkább én a narancsba.

Igen. Megerősíthetem, hogy ez más. Valahogy tényleg egy kicsit elüt a többitől, és mégis... én alig tudtam betelni vele! Mássága talán abból ered, hogy kicsit kevesebb misztikum... de ez nem is jó megfogalmazás, mert még ha hétköznapibb, életszerűbb is, de ugyanúgy telis-tele van misztikummal, mint az élet. És hát J. H.-nél nem is kell, hogy nagydobra verje magát a titokzatossággal kevert varázs. Szóval talán annyiban más, hogy egy kicsit jobban a földhöz nyomta most az arcát, és onnan hallgatta a Föld lélegzését, moraját.

Közben megint olyan hangulatot és miliőt alkotott, ahonnan máig nem sikerült kikecmeregnem. Az utolsó lap óta úgy érzem magam, mint akit elhagytak. Itt állok, elszakadni képtelenül, és még mindig arra várok, hogy nagyanyót kifogjam. És várok Tomasra, és Paulra és még ha veszélyes időket élünk is, érzem a "most" erejét.




Hogy miről szól a regény? Háborúról. Rossz döntésekről. Gyermeki létről. Sok szenvedésről. Egy különös anyáról. És itt álljunk is meg. Időről időre belefutok az ilyen erőteljes és távolról sem pozitív, sőt... anyai ábrázolásokba, és újra és újra elámulok, hogy lehet ennyire apró részletekbe menően megformálni őket. Egyszerre szívszaggató, taszító, félelmetes, szánni való és mégis, olykor-olykor vonzó is. A történet tehát a Dartignan család sorsát követi nyomon, Boise (Framboise) visszaemlékezései nyomán, aki élete derekán, ősi ösztöntől vezérelve visszatér a falujába. Központban pedig - legalábbis számomra - az anya áll. 

Bevallom nagyon megszerettem Boise-t, és gyermekké tudtam vedleni mellette, pont ezért esett nehezemre, és igényelt némi megerőltetést, hogy "szemet cseréljek", és úgy nézzem ezt az asszonyt, akihez hasonló nem sok lehet a világirodalom porondján, amilyen "valójában" lehetett. Nagyon érdekes tapasztalat volt, mert szinte percenként kellett újra felnőnöm, mikor az az embernek egyszer is fáj... Boise  szemével sokszor egy öreg, ronda, szánni való, gonosz asszonyt láttam, aztán a titkos szemüveget levéve rá kellett jönnöm, hogy egy alig harmincas, erőtől duzzadó, büszke asszony áll előttem. És ez így ment végig... És én nem akartam, hogy valaha vége legyen...


~Értékelés: 10/10 és kedvenc!    Az elnyúló olvasással mindennap csak annyit kaptam, hogy épp éhen ne haljak, és másnap mindig áldottam magamat a beosztás gyönyöréért (na ezt kéne megtanulni a csokival is...) Viszont így, ilyen hosszú időt együtt töltve, teljesen véremmé váltak a sor(s)ok... Nagyon kíváncsian várom, Joanne Harrisnek még milyen színei kerülhetnek elő...






7 megjegyzés:

  1. Dejó, hogy végre van új posztod, már úgy vártam! :) Vannak könyvek, amiknek kifejezetten jót tesz az ilyen elhúzódó olvasás, valahogy mélyebben lehet ízlelgetni őket. :)
    Épp ma tettem fel olvasásra az Urak és játékosokat Harristől :) micsoda véletlen...
    Ez a könyve nekem nem tetszett annyira, de megkockáztatom, hogy most, jópár évvel később (süldő gimnazistaként tettem magamévá elsőre) mást mondhatna.
    Olvassuk el az összes Harrist!! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, kicsit sokat váratott magára a poszt is... A "mentségem", hogy nyár van, és sok a jó program! :)
      De jó, azt se olvastam még én sem. Szerintem biztos, hogy most máshogy hatna, és gimisen szerintem engem sem kapott volna még el. Akkor még Apám beájulnát olvastam... :D
      Naná, hogy olvassuk el mindet!! Csak jól be kell osztani, nehogy kifogyjunk a jóból... :)
      Majd lesem nálad az Urakat! :)

      Törlés
    2. Neeee, az Apám beájulnát én is, akkor (de hogy minek??)... a könyvtárból vettem ki, te is? :D mert akkor ugyanazt olvastuk? Bakker, miért nem jártunk mi együtt a könyvtárba, már akkor??? :D
      Nyár van, így van, mindenki szabadságolja magát, nem árt egy kis áramszünet néha ;)
      Majd úgyis lesznek újak, csak nem fogyunk ki ;)
      Az Urakat te olvastad már?

      Törlés
    3. Ne kérdőjelezd meg múltbéli ízlésünket, én imádtam azt a könyvet! :D Igen, én is onnan, és fél nap alatt kiolvastam. :) Azért nem jártunk együtt, mert én akkor még csak hébe-hóba, zugolvasós voltam... :D
      Nem olvastam az Urakat sem még, de az összes minden várólistás, ami van neki, még ha mikróhoz ír leírást, akkoris! :) Lehet, hogy Magda után visszakanyarodok hozzá, valahogy vele érzem teljesnek a nyarat. :)

      Törlés
    4. Jójó, nem kérdőjelezem :) azt hiszem én is élveztem, de már semmi nem maradt meg, csak hogy volt egy buta szőke liba benne :)
      Zugolvasó :D bezzeg én végigmentem az Agatha Christie polcon :D
      Kanyarodj, én már olvasom az Urakat!

      Törlés
  2. Ó, Rád érdemes várni! :) Gyönyörűséget alkottál megint, és annak ellenére mondom ezt, hogy JH regényei közül én eddig ezt szerettem a legkevésbé. Mondjuk most úgy érzem, hogy lehet újra adni kellene neki egy esélyt. Ez a Harris nőszemély imádnivaló, nagyon örülök, hogy felnőtt fejjel rátaláltam. Az Urakat és a Partvidékieket is tudom ajánlani, szerintem ezek sem tipikus Harris-regények, bár az ő esetében igazán nem is tudom mi a tipikus, talán csak annyi, hogy mindig elvarázsol :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megtisztelő, hogy van aki vár rám. :) Kicsit bepunnyadtam olvasás, blogolás terén, de utólag azt kívánom, bár lett volna még pár száz oldal ebből a történetből. :) Nem tudom mikor olvastad, de ha jóval régebben, akkor tényleg érdemes lehet nekifutni még egyszer. Azt egyébként el tudom képzelni, hogy a nyomasztó hangulata teszi kicsit negatívvá, mert bár J.H-re azért ez is jellemző, ilyen erőteljesen eddig még csak a Kékszemű fiúban találkoztam, bár azzal csak a nyomasztás a közös, a hangulat egészen más.
      Igen, most hogy mondod, lehet, hogy tényleg nem is tipikus, csak a Csoki folytatásai tűnnek egységesebbnek. Na ezt majd jól megfigyelem. :)

      Törlés