2014. február 16., vasárnap

Beszélnünk kell Eváról

Drága Eva!


Azt hiszem, az együtt töltött idő után már végre őszintén elmondhatom mennyire nem szerettelek az elején. Visszatetszést váltott ki belőlem, ahogy kipakoltál mindent az asztalra, és csak róttad, róttad a köröket, nem értettem hová akarsz kilyukadni a sok szenvedéssel és bezzeg akkor, bezzeg most-okkal. Nem jelentettél számomra akkor még eleget ahhoz, hogy ne nézzelek tolakodónak, amiért rám akarod sózni az egész életed. Az én bezzeg most-om úgy kezdődik, hogy bezzeg most már visszamennék, és hallgatnálak türelemmel, figyelmesen, és közben fognám a kezed...


Szépen lassan részeddé váltam, hozzád nőttem, mint gomolygó árnyék, a szoknyád mellől nézve az eseményeket. (Aztán ezen a helyen később már Celiával kellett osztoznom, de nem bántam, éreztem, amit te is, hogy nem vagyunk egyedül.) Belesimultam, idomultam rücskös kis életedbe. "Az idomulást pedig csak egy lépés választja el a ragaszkodástól"...
Ha mélyen... valóban mélyen, és szent meggyőződéssel vallásos lennék Eva, akkor most a hitem kártyavárként omlott volna össze. Így is alapjaiban rengett meg bennem valami... Egyfelől, én is úgy érzem, ahogy te, én sem vagyok benne biztos, "hogy meg akarom érteni Kevint, hogy akarok magamban olyan tintafekete belső kutat, amelynek mélyéről nézve értelmet nyer, amit művelt", másfelől viszont ott ülök annak a kútnak a peremén, és sistereg a vágy, hogy belevessem magam, és még ha ez lenne életem utolsó miértjére is a válasz, megtegyem, mert ami ez után vár, az már egy módosult élet, amiből Kevint kitörölni nem tudom. Nem tudom ezek után hogy fogok érezni, mikor először belém rúg a kisbabám. Vajon azt akarja mondani, "Hello mami, itt vagyok, nem sokára megérkezem", vagy ördögi fekete szemei a magzatvizen átfénylenek, miközben alig kiformálódott szája szeglete ferde, félmosolyra rándul?
Haragszom rád Eva. Hogy ami eddig oly távoli, csak a híradóban élő világ volt, az most beköltözött a nappalimba, és poshadt szaga meg-megcsapja az orrom, akármennyit szellőztetek... Neked köszönhetően Kevin engem is "megfosztott a könnyű válaszoktól, az öncsalástól, az élet trehányul odavetett értelmétől." Hidd el, nekem sem könnyű a napi robotot túlélni. Persze ez most nevetségesnek hangzik, mint mikor a kisgyerek legnagyobb baja, hogy nincs meg a macija, ami pedig az előbb még a fotelban hevert... De így van. Nekem is nehéz. És eddig olyan gondolatok töltötték ki az űrt, hogy mit főzzek vacsorára, vagy mit csináljunk majd hétvégén, melyik filmet kéne újranézni, és melyik legyen a következő könyv. Most pedig ülök a villamoson, vizslatom az emberek arcát, és az kattog a fejemben vajon létezik eredendően gonosz? Létezik, hogy egy anya ne szeresse a gyermekét? Mit kellett volna Evának máshogy csinálnia? Múlhatott-e rajta? Tudom mire gondolsz most, magadban azt kérdezed, mire jutottam, hisz téged is ezek emésztenek. Sajnálom, Eva, de nem tudom levenni a terhet a válladról, bármennyire szeretném is, mert a végérvényes, univerzum által pecsételt és forgalomba bocsátott válaszok nem léteznek. Amit én hiszek, vagy hinni vélek, csak egy párhuzamos univerzum, a többi millió mellett, melyek néha keresztezik egymást, néha fényévekre hasítanak.
De ha mindenképpen kötöd az ebet a karóhoz, gyere, vess egy pillantást az enyémbe... Hogy létezik-e eredendően gonosz? Eddig erősen szerettem volna hinni, hogy nem, de mint már írtam, ez a hit, Kevinnek hála kártyavárként omlott össze bennem. Hogy létezik-e, hogy egy anya ne szeresse a gyermekét? Azt tudom, hogy olyan létezik, hogy egy gyermek ne szeresse a szülőjét, de ahhoz hibák kellenek Eva. Nagy hibák. És távollétek. Teljes elidegenítés. Te ott voltál Kevinnek. Mindig. Mindenre készen. És ha csak a drótanya, szőranya majmokkal végzett kísérletekre gondolok, te tiszta szívből szőranya akartál lenni, de végül egy itt-ott szőrös drótanya lettél. Franklin volt a szőrapa, de nézd meg mit kapott... szó szerint csak majomkodást. Hisz Kevin ízig-vérig drótmajom, akinél dróttal érintkezve indult csak meg a szikra. Igaz, hogy az ő lángja természetellenes színű és hideg volt, de égett. És mindig csak tőled égett Eva. Még ha ennek pont az ellenkezőjét is mutatta folyton, egyedül téged fogadott el, mint az univerzuma magját. Te voltál neki a gyújtás. Összepöcintette a drótját a tiéddel, és már száguldott is... Még ha érezted is - mert érezted -, de honnan tudhattad volna, hogy mi felé... 
Ja, hogy nem ez volt a kérdés. A valódi kérdésre adott valódi válaszom, hogy nem. Nem hiszem. Nincs olyan anya, aki ne szeretné a gyermekét. És ez a kijelentés nálad is megállja a helyét. Te jó ég, Eva, de még mennyire hogy megállja! Kevin is tudta ezt. Különbséget tudott tenni valódi szeretet, és áhított szeretet között. Baromi megdöbbentő, sokkoló és kifacsaró érzés volt az első sorból végignézni a kapcsolatotokat... De hát hiszen te mondtad, hogy "a valódi szeretetnek sokkal több köze van a gyűlölethez és a haraghoz, mint  a jóindulathoz meg az udvariassághoz." És én a ti esetetekben ezzel maximálisan egyetértek.
Mi is volt még? Ja, igen, hogy mit kellett volna máshogy, és múlhatott-e rajtad. Ne nézz így rám. Direkt ezeket hagytam a végére. Tudom, hogy ezek öntözik vérvörös festékkel a házadat nap, mint nap, akármeddig dörzsölöd. Sajnos Eva, bármennyire is feloldoználak a roskadozó teher alól, nincs nálam a végleges tisztítószer. Csak annyit tudok tenni, hogy dörzsölöm veled én is tovább... Nem tudom mit kellett volna máshogy... Talán Celiát foghattad volna, és kisétálhattál volna az ajtón. De tudod, kicsit mindig is olyan érzésem volt, hogy Celia olyan neked, mint az avas, penészes, romlott bonbon után, a jól megérdemelt, édes, rózsaszín, szájban omlós... hiába hogy az avas volt előbb, és Celia "íze" próbálta eltörölni, benned az avas keltett nagyobb hatást. Nem mehettél. És én ezt megértem. Elfogadni nem biztos, hogy tudom, de valahol - hangsúlyozom, valahol, egy apró, legtitkosabb bugyromban, amiről tudni sem biztos, hogy akarom, hogy létezik - megértem. Azt hitted a drótok szétválaszthatatlanok. Pedig nem voltak összeforrasztva, egy erős rántás, és megadja magát, de te a forrasztásban hittél. Nem hibáztathatlak érte. Nem hibáztathatlak érte?
Ha most megint csak visszakanyarodnék a vallás kérdéséhez, akkor azt gondolnám, mikor Kevin megszületett, valahol, valaki nem figyelt eléggé, és egy apró, porszem méretű résen olyan dolog jöhetett le odafentről, aminek nem lett volna szabad. S mikor ez a gondatlan kapuőr észrevette a hibát, korrigálni próbált, és leküldte legfényesebben ragyogó csillagát, akiből minden hiányzik, ami a szökevényben meg van. Nem tudom mit mondjak Eva. Hogy ilyen balesetek előfordulnak? Vagy hogy Kevin annak a bizonytalanságnak az eredménye lett, ami ellen pont te hívtad őt? Látod, én is csak gyötörlek. És már magam sem tudom ezzel a levéllel hová akarok kilyukadni... 
Nézzük a soha le nem záruló végítéletet? Nem tudom mit érzek ezzel kapcsolatban. Tudod, amíg Celia és Franklin nem jött a képbe, úgy éreztem, talán én is meg tudnék bocsátani. (Talán... reszketeg, múlékony talán ez, ami csak a veled eltöltött intenzív időszak miatt rezeghet bennem, és megmagyarázni annak nem lehet, aki nem élte át veled azt, amit én...) De ott, annál a pontnál, el kellett, hogy eresszem a kezed. Hirtelen visszanyertem telítettségemet, és te kezdtél egyre halványodni, míg a ködbe vesztél, és én már abban sem voltam biztos, hogy mit láttam. Nem csak egy röpke, szörnyű jelenés volt-e... Egy figyelmeztető bevillanás.
A ti - nevezzük csak anya-fiú - kapcsolatotokat felfogni, megérteni, ténylegesen átélni nem lehet. Néha futott csak át elektromossága a véremen, aztán vége volt. Mint a villámlás. Nekem csak a zúgó, sistergő, vészterhes, súlyos lég jutott. Amit végül már nem bírtam tüdővel... szívvel... gyomorral... 

Bármennyire fáj is, és egyben sikoltóan feloldozó, búcsúznom kell most tőled Eva. Mert búcsúzni akarok! Nem bírom melletted tovább. Ne haragudj. Nem mondom, hogy megbántam, hogy megismertelek... (bár erősen ott feszül a levegőben.) Majd az idő eldönti mi lesz a sorsom. Belém épülsz-e, vagy mint feldolgozhatatlan, azonosíthatatlan légörvény elhagyod a felségterületeimet. Erről nem én fogok dönteni, hanem az az én, aki tudja mi jó nekem. Legalábbis erősen ebben reménykedem....



Szeretettel,

M. 

8 megjegyzés:

  1. Köszi. Olvastam, hogy rád is hasonló hatással volt. Bár anyaként olvasni talán, sőt biztos, hogy még szörnyűbb lehet...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Anyaként tripla érzés, kisgyermekekkel, a szenzitív időszakban, foglalkozó pedagógusként dupla érzés. Vagyis szörnyű, ahogy te írtad.

      Törlés
    2. Minden elismerésem, hogy így is neki mertél futni...

      Törlés
  2. Ez egy nagyon erős poszt lett, minden második mondata megszorongatott egy kicsit... Nem is tudok talán többet hozzáfűzni, csak hogy így van... és hogy én is... akkor, nekem is... pontosan... huhh. Mert én is átéltem mindezt, Evával.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudom... Jó darabig itt lesz még velem, az biztos...

      Törlés
  3. Mostanában olvastam a könyvet, molyon bóklászva találtam rá az írásodra.
    Igazán hatásos lett ez a bejegyzés, nagyon megfogtál vele!

    VálaszTörlés