Popcorn jelentések - A két Szabó és Az ajtó

„Emerenc tiszta volt, és kikezdhetetlen, ő volt mi, valamennyien, a legjobb önmagunk, aki mindig szerettünk volna lenni. Emerenc örökké fedett homlokával, tó-arcával nem kért senkitől semmit, nem szorult senkire, mindenki terhét úgy vállalta fel hogy egy életen át hallgatott arról, neki mi a terhe … ”

(Figyelem, itt-ott spoiler veszély!)

Vegyes érzésekkel és gondolatokkal fogadtam a hírt, hogy Szabó István, Szabó Magda regényét viszi vászonra. Az jutott eszembe, vajon hogy magyaráznám el egy vaknak a színeket... Mert Szabó Magda belső világát külsőleg visszaadni körülbelül hasonló kihívással bír. Majdhogynem azt mondanám, hogy lehetetlen, de mivel nap, mint nap bizonyítják/bizonyítjuk be emberek, hogy semmi nem lehetetlen, hát arra gondoltam, miért is ne adnék neki egy esélyt. Mindkét Szabó neve sokat jelent számomra, elismeréssel tekintek rájuk. Mégis némi előítélettel viseltettem az iránt, vajon az egyik Szabó miként varr a másik Szabó anyagmintájából ruhát.

Az Ajtó nekem különösen szívügyem. Körülbelül négy hónapja olvastam, de a hatása még máig is tart, ha eszembe jut a regény, ami Szabómagdaian letaglózó és elementáris. A könyvről szóló bejegyzés itt olvasható.

Mint azt a legtöbb Sz. M. regényben megfigyelhetjük, a lényeg sosem a történésekben van, lehet egy esemény akármilyen megrázó vagy felemelő; a lényeg a lélekben és az agyban zajlik. Na meg persze a legapróbb rezdülésekben, mozzanatokban.  Így a film, akaratlanul is, máris óriási hátránnyal indul a könyvvel szemben. Ahogy azt a bejegyzésben is leírtam, Emerenc alakja morzsáról, morzsára építkezik és növi ki magát. Hogy mekkora mérföldkő, mikor a sziklaszilárd öregasszony mesélni kezd az életéről, egy vászon nem képes visszaadni. Vagy mikor Magda kezét a kórházi ágyon szájához emeli.

És itt el is érkeztünk az első számú, és talán egyben a legnagyobb problémához. Legalábbis az én meglátásom szerint... Minden, ami Emerencet olyan furcsává teszi a könyvben csak kevés helyen humoros. Legalábbis én nem sokszor éltem meg annak. Hogy a fejére teszi a leplet, az írónő valahányszor meglátogatja a kórházban, vagy amikor Magda vendég lesz az elmaradt vendég helyett, vagy akár az előbb már említett "kézharapás" számomra távol volt a könnyed humortól. Ez utóbbinál konkrétan zokogtam olvasás közben. Szóval, minden, amitől Emerenc Emerenc, a gőgje, kemény, nyílt, egyenes beszéde, elgyengülései, legnagyobb bánatomra, a filmen mind parodisztikusnak hatott... Mi sem bizonyítja jobban, hogy mögöttem egy fiatal pár végigröhörészte a filmet. Mérges voltam rájuk, és próbáltam szúrós szemmel nézni (ami persze a sötétben nem látszott :D), de aztán rájöttem, hogy nem tehetnek róla... Szabó István tehet... A film adta (korlátolt) lehetőségek tehetnek. A teremben egyébként azt hiszem én voltam a legfiatalabb, vagy talán a fiatal pár, többségében középkorú vagy még idősebb korosztályú volt a közönség, és a páron kívül, bizonyos részeknél bizony senki nem nevetett.

A másik, amin lehet rágódni, hogy mennyire is magyar ez a film... Minden tiszteletem Helen Mirrené, kitűnő színésznőnek tartom, sőt, azt kell mondjam, hogy Emerencbe is beleadott mindent, de nekem ő akkor sem lehet Emerenc! És még ha a nemzetiség kérdését félre is tesszük, már csak azért sem lehet, mert Emerenc vonásai számomra sokkal erélyesebbek, zordabbak, szilárdabbak. Az élet, úgy képzelem, sokkal mélyebb ráncokat; sokkal erőteljesebb gesztusokat, szigorúbb tekintetet mart belé. Azt pedig, hogy még Szabó Magdát is külföldi színésznővel játszatják el, és hogy a jól ismert magyar színészek szája sem magyarul mozog, egyenesen szomorúnak tartom... Megértem én, hogy az érvényesüléshez kompromisszumok kellenek, csak főleg egy vérbeli Szabó Magda regény esetében ezek a kompromisszumok nekem már nem férnek bele...

Azt azért távolról sem jelenthetem ki, hogy egy az egyben nem tetszett a film. Bizonyos helyeken a képi megoldások nagyon jól sikerültek. Ilyenek voltak például a visszaemlékezések (De azért a gagyibb horror-csontvázak nagyon nem kellettek volna bele...), és a nagytotálok. Az is remek ötlet volt, hogy (például Hitchcock után szabadon) Szabó István, sőt még Jiří Menzel is megjelent egy cameo erejéig. :)

Nem tudom, hogy hathat úgy a film, ha az ember nem olvasta hozzá a könyvet, de abban biztos vagyok, távolról sem ad ugyanannyit. Sajnos, minél többet gondolok a filmre, annál inkább egy Barátok közt, Magdi-anyus féle furcsán, sokszor bohókásan különc öregasszonyt látok. Pedig Emerenc minden, csak nem ilyen... Nem derült ki mi minden zajlott a háttérben, és enélkül értelmét veszti az egész. A fontos események megvoltak mind, csak pont az odáig vezető lépcsőkön száguldottunk fel, kettesével-hármasával véve a fokokat. Azt sem tudom, hogy valaki a film után kedvet kap-e elolvasni... Ha igen, van egy olyan érzésem, hogy nem biztos, hogy azt kapja a könyvtől, amit a film után várt. Ezek persze a legtöbb könyvből készült filmadaptáció esetében elmondhatóak, de Sz. M. esetében mindez többszörösen igaz.


~Értékelés: 10/4   Összefoglalva, nem bántam meg, hogy megnéztem, és mivel nem voltak komolyabb elvárásaim (illetve lettek volna, de tudtam, hogy nincs az a rendező, nincs az a vászon, aki/ami képes visszaadni Szabó Magda világát), ezért nem is csalódtam nagyot. Szomorú, hogy "idegen tollakkal" kényszerülünk ékeskedni, és még ha meg is értem a háttérben húzódó okokat, elfogadni nem tudom... illetve nem akarom. Az ajtó nekem továbbra is csak és kizárólag regény marad, és Szabó Magdával továbbra is csak kettesben, lassacskán, lépésről-lépésre, ízről-ízre fogok haladni. Kár, hogy már nem tudta felügyelni a film alakulását, kíváncsi lettem volna, mit szól hozzá, vagy úgy mi lesz belőle...

Aki még nem próbálkozott az írónő műveivel, és a film után elbizonytalanodna, annak azt javaslom, azért mindenképpen próbálkozzon. Veszteni, nem veszthet, csak nyerhet. Nem is keveset... :)