Rachel Seiffert: Lore

Párom ajánlotta a könyvet, miután megnézte a belőle készült filmet, mondván, hogy ez nekem biztos tetszene...


 „Ez a semmi ideje háború és béke között. Mint a vizet taposni. Vagy visszatartani a lélegzetet, amíg elrepül egy madár.” 

A történet a második világháború végén játszódik, amikor Lorénak, miután édesanyjukat (Muttit) és édesapjukat (Vatit) külön-külön börtöntáborokba vitték, testvéreivel;  húgával Liesellel, ikeröccseivel Jürivel és Jochennel, valamint a karon ülő kis Peterrel Hamburga kell menniük a nagymamájukhoz (Omához). A feladat tehát roppan egyszerű, el kell jutniuk 'A' pontból 'B'-be...

És a könyv tényszerűen be is számol minderről... 

Különös könyvet tart kezében az olvasó. Mégpedig azért, mert rajta múlik, hogy mi lesz belőle... Milyen érzéseknek enged utat. A történet adott, de százszázalékosan az olvasó lelkivilága tölti ki a többi "űrt". A történet ugyanis végig harmadik személyben, valóban teljesen tényszerűen, érzelem és szinte teljesen gondolatmentesen kalauzol végig minket a viszontagságokon. Teljesen filmszerű az egész. Az elején nagyon furcsa is volt belerázódni, csak fogytak a lapok, és még mindig sehol nem volt egy érzelemmegnyilvánulás vagy gondolatkivetítés. Semmi. Csak hogy mi után mi következik. Illetve néha visszaugrik a múltba, mikor Lore elmesél valamit.

 „A gyerekek engedelmesek, fáradtak. Lore minden reggel eldönti, melyik irányban induljanak, melyik keresztutat válasszák, hol álljanak meg éjszakára, mikor egyenek. Szótlanul állnak és várják Lore döntéseit. Mennek, amikor azt mondja nekik, megállnak, ha szól. Egyedül Peter sír és nevet, ahogy tetszik neki.” 

Ez a bátor megközelítés hozta meg végül nálam a sikert, mert pont, mint egy filmben, annyira kellett koncentrálnom Loréra; a mozdulataira, gesztusaira, szavaira, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy az üres villamoson ülök (még jó, hogy a végállomáson kell leszállnom), és együtt lélegzek és élek vele / velük. Már nem hiányzott, hogy megmondják ki hogy érez, mit gondol, mert pontosan tudtam, éreztem. Saját magam ismerhettem meg őket, és térképezhettem fel személyiségüket. Nagyon újszerű élmény volt ez számomra, meglepő és hatásos. 

Ez érdekes, és ellentmondásos, mert több bejegyzésben hangoztattam már, (mert valóban így is van), hogy főleg az érzelmekért, gondolatokért szeretek könyveket olvasni, és csak másodsorban magáért a történetért, cselekményért. Itt azonban jóformán csak a cselekmény volt, a köztük tátongó kongó ürességet pedig nekem kellett megtöltenem. Ám mikor erre ráéreztem, rájöttem, hogy cseppet sem tátongó, kongó ürességről van szó, agyam és szívem ontotta a gondolatokat és érzéseket, amik (saját olvasatomban) a szereplőkben kavarogtak. 

 „Lore belefúrja magát a viaszosvászon merev redőibe, de nem csukódik le a szeme, nem jön az alvás, és görcsbe áll a gyomra. Nem tud válaszolni a kérdésekre, nem tudja már követni a saját hazugságait.” 

A könyv rövidke, de egy-egy részen hosszabban is elidőztem, újra és újraolvastam, és egyre "színesebben" lüktetett előttem a szürke valóság. valahányszor repetáztam a szívszaggató részekből, magamnak okoztam fájdalmat, mert egyre mélyebben éreztem és láttam a dolgokat, de Lorét és testvéreit addigra már annyira a szívembe zártam, hogy nem tudtam megállni... Ismerni akartam őket minél jobban, minél közelebbről. 

Ha egyetlen szóban kéne megfogalmaznom miről szól a könyv, azt mondanám: a bizalomról. Minden fokon és minőségben. A bizalom felépítéséről, lerombolásáról, újraépítéséről...

(Forrás: google)

~Értékelés: 10/10                  A téma megrázó és felkavaró, a kivitelezés újszerű és merész, a szereplők élők és szeretetreméltóak, a történet egy az ezerből, mégis emlékezetes marad. Talán Fábián Jankánál olvastam utoljára ilyen objektív írást, de ott valahogy a szereplők távol maradtak, nem jutottam közelebb hozzájuk, míg itt velük éltem, féltem és reméltem...

  „Lore készül a csendre Ománál, várja Wiebke mosolyait és Liesel tortáját. Várja, hogy egyszer majd nem lesznek többé romok, csak új házak, és ő már nem fog emlékezni arra, hogy mi volt azelőtt.” 

Azt hiszem, ezek után a filmet is látnom kell...