Miamona irkál: „A végtelenbe, és tovább!”

Az utazás mindig élményekkel szolgál, jókkal, rosszakkal... Sosem csak a táj változik körülöttünk...

(weheartit.com)

„A végtelenbe, és tovább!”

Tényleg hozzám beszél - eszmélek rá. És már ki tudja mióta... Ott áll a kislány az ülések közti szűk folyosón, és megállás nélkül hozzám beszél.

 – Eljöhetnél a szülinapi zsúromra is. Most leszek... ööö, mennyi is... hat éves!

Nem hiszem el. Hol vannak a légiutas-kísérők mikor kellenének?! Hát persze, a néninél, aki hátrébb rosszul lett...

– Hol ülnek a szüleid? – Na tessék, most meg hallgat. – Hol ülnek a szüleid? – kérdezem újra, de csak áll, és mosolyog. Sőt, már a mosolya is lelohad.

– Nem akarsz eljönni a zsúromra? Pedig én örülnék neked. Szerintem jól éreznéd magad. És torta is lesz! Kitalálod milyen? Na? Találd kiii! – összeteszi a két kezét és rugózik, mint akinek pisilnie kell.

– Barbie-s? – vetem oda kissé már ingerülten.

– Dehogy! Az tavalyelőtt volt – int le, mintha valami egetrengető butaságot mondtam volna.

– Tavaly Toy Story-s volt, igazi Woody-val és Buzzal.

Erre felhorkanok – Igazival? De hisz azok csak játékok... – vetem oda rosszindulatú gúnnyal.

– Persze! Igazi játékok! Na... szabad a gazda?

– Szabad – hagyom rá...

– Hannah Montanas! – elégedettségtől ragyog az arca, izgatottan várja a reakciómat.

– Tyű – mondom a kelleténél jóval flegmábban, meg is ijedek, hogy ezzel most a lelkébe tiportam, de továbbra is csak meresztgeti rám csillogó szemeit.

– Bizony – teszi még hozzá, és kihúzza magát. Mosolyát mintha ragasztópisztollyal vitték volna fel a szájára...

– Leülhetek melléd? – Jaj, ne, gondolom, csak azt ne, más se hiányzik most nekem, mint egy kis mézes-mázas ragacs. Így is kész katasztrófa ez az út. Egész héten, minden nap este hatig bájologtam idegen emberekkel, az idegen irodájukban, semmit nem volt időm megnézni Londonból, szánalmas, tíz-fontért-négy-hűtőmágneseken látom csak a várost. Nem baj, túltettem magam rajta, alig vártam, hogy hazaérjek, és akkor a füligszáj indiai lány közli velem becsekkolásnál, hogy „short delay”, de fogadjam legőszintébb elnézését az apró kellemetlenségért, és frissítsem fel magam valami finomsággal, amihez most két fonttal hozzájárulnak. Hogyodanerohanjak... Mondanom sem kell, olyan hányingerem lett az idegességtől, hogy egy falat sem ment le a torkomon. Hat órán keresztül rostokoltam a reptéren, és mikor végre találtam egy nyugodtabbnak tűnő szegletet, egy arab család telepedett le mellém, vagy nyolc gyerekkel, minden nemben, korban és méretben. Színesek és hangosak voltak. Aztán miután először rossz kapuhoz mentem, gondoltam végre hátradőlök, és élvezem a repülést...

– Szerintem a bácsi nem bánná.

– Hogyan? – kapom fel a fejem.

– Ha leülnék. Nagyon elfáradtam.

–  Miért nem ülsz a helyedre? Mindenkinek a helyén kell ülnie.

– A lány is elült – mutat a mellettem lévő üres székre.

Igaz. Megtalálta szép, telivér, angol hercegét. Neki bezzeg kellemesen telik az út...

– Még sosem ültem ilyen elöl – folytatja, miközben esdeklően néz rám – Mindig csak a szárny mögött. Bár az vicces. Szeretem nézni, ahogy dülöngél.

És már megint beszél. Mint akinél megnyitották a csapot, és nem lehet elzárni. Rózsaszín felhők, és alattunk elsuhanó repülők, szülinapi torták, ottalvós házibulik és csillámos körömlakkok... Istenem, miért nem hagy már békén. Miért nem jönnek érte a szülei? Hol van egy légiutas-kísérő? De komolyan!

– Anyukám fél a repüléstől. Mindig bevesz egy tablettát, attól meg olyan tompa lesz. Nem szereti, ha beszélek.

– Én is pont olyat szedek – mondom, és eltúlzottan ásítok hozzá, hátha beválik.

– Akkor majd mesélek csak én. Sok mesét tudok. Az se baj, ha elalszol, majd felkeltelek, ha odaértünk.

És már mászik is át a szélen hortyogó férfin. Úgy! Belerúgott a lábába. Nagyszerű, majd ő mindjárt elintézi helyettem, jól elzavarja. De nem... Alszik tovább. Épp csak megrezzent. És már mellettem is ül. Gondosan becsatolja az övét.

– Hűű – mondja, és kifelé mutat – Innen elölről még sokkal szebb.

– Tényleg szép – mondom, és úgy is gondolom – Igazi lelki béke – teszem hozzá, inkább csak magamnak.

– Tudom – mondja mélyen sóhajtva, mire furán nézek rá. Ugyan mit tudhat egy öt éves a lelki békéről...

– Jövő héten hat leszek! – mondja kikérően. Várjunk csak... nézek rá zavarodottan... Kimondtam volna hangosan?

– Te milyen voltál hatévesen?

– Kicsi... – vetem oda.

– Kisebb, mint én?

– Nem tudom. Lehet...

– Te már öreg vagy?

– Most, vagy úgy általában?

Erre ő néz kérdőn rám.

– Harminchat vagyok – Még a gép is belerázkódik, ahogy hangosan kimondom.

– Hűha, harminchat... – visszhangozza a vékony kis hang, mire a gép megint döccen egyet.

– Azért van, mert felhőbe mentünk, tudtad? – mondja nagy okosan – Vicces, nem?

– Micsoda?

– Hát hogy a felhők milyen puhának tűnnek, mégis olyan döcögősek.

– Aha, vicces – felelem, miközben újra kinézek az ablakon.

Végre elhallgat egy kicsit. Alábbhagy a lüktető fejfájásom. Lényegében már egyáltalán nem is fáj, teljesen elmúlt. És a szájszárazságom is, ami hat órája kínoz. Elmerülök a puhának tűnő felhőkben. Egyszer csak egy fejet érzek a vállamon. Ránézek, ő is rám néz, így maradva ismét beszélni kezd, arról mikre hasonlíthat egy felhő. Ismét kifelé bámulok, és egyszer csak belém hasít... Hat. Harminchat. Számolnom sem kell. Igen. Pont ennyi idős lenne...

Ránézek. Az arca nagyon közel az enyémhez. A szeme búzakék, a haja sötétszőke, hosszú loknikban omlik a vállára. Szép ívű szemöldök, vastag száj, csillogó, gyöngy fogak. Gödröcske az arc egyik oldalán, apró szeplők a fitos orr körül. Megbabonázva nézem, hol a kifejező szemeket, hol a folyton mozgó szájat. Észre sem veszem mikor megindulnak a könnyeim, csak a légkondicionáló fújja hidegre nyomukat.  Most ő is észreveszi. Elhallgat, felemeli a fejét. Hirtelen hidegség éri a vállam, ott, ahol addig a feje pihent. Fázom. Ne. Inkább beszélj – gondolom – Csak most ne hallgass. De ő nem mond egy szót sem. Néz rám zavarodottan. Csak ülünk, és nézünk egymásra a morajló zúgásban. Tompának érzem magam, mintha tényleg bevettem volna egy pirulát. Egyszer csak visszahajtja a fejét, kezével belém karol, úgy néz ki az ablakon.

A lány, aki elült mellőlem, még mindig hevesen cseveg az angol sráccal. A légiutas-kísérők visszatértek előre, az egyik rám mosolyog. Én is kinézek. Rózsaszínűek a felhők, ahogy megy le a nap. Az egyiknek Buzz formája van, kitárt szárnyakkal. A kis fej egyenletesen szuszog a vállamon. Lassan az én szemem is lecsukódik, egy utolsó könnycseppet útnak indítva. Pont ennyi idős lenne – gondolom megint – Pont ennyi.

Álmomban épp Toy Story-s tortáján fújja el a hat gyertyát, majd kezeit szélesre tárva átölel, úgy súgja örömteli, forró lehelettel a fülembe: „A végtelenbe, és tovább!”