Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Mit is tehetne egy ember, aki éppen kereken századik esztendejét tölti, és jelenlegi életkörülményeivel nincs egészen megelégedve!? Evidens! Kimászik az ablakon, kicsit elmélázik a virágágyásban, majd útnak indul az ismeretlenbe. Hiszen "Amikor az élet túlórázik, az ember többet megenged magának." És aki ugyebár betöltötte a százat, magától értetődő, hogy nagyon éhes is lehet, így hát ha már belevágott, akarom mondani -lépett, nincs visszaút. Még akkor sem, ha "Az élet megerőltetőnek bizonyult, miután úgy döntött, hogy még folytatja egy ideig."

Csakhogy Allan Karlssonnak az ismeretlen nagyon is ismerős. Egész életében az ismeretlen ismerős hullámait lovagolta, és repítette vagy éppen repíttette magát kalamajkából kalamajkába, miközben szépen, csendesen formálgatta a világot maga körül. Úgy bizony. Allan Karlssonnak a világ csak egy nagy kupac gyurma, amit kedvére formálhat. Illetve hát mindezt "majdnem" tudatosan teszi, markolgatja és szottyongatja...



Száz év nagy idő, s míg körülötte jöttek mentek az ember, rezsimek, nagy halak, kis halak, szokások és tájak, ő maradt. Maradt az, aki mindig is volt.   Egy ember, akinek nincsenek különösebb elvárásai az élettel szemben. "Legyen ágya, legyen mit ennie, legyen valami tevékenysége és rendszeres időközönként bedobhasson néhány pohár pálinkát. Ha ez megvan, akkor sok mindent el tud viselni" és sok mindent értékelni is tud. Még a tojás pont jó - se túl kemény, se túl lágy - voltát is, lapuló hulla a hűtőkamrában ide vagy oda. Ja igen, mert azt el is felejtettem mondani, hogy "a százéves Allan Karlsson és kísérete ördögi ügyeséggel tud embereket eltenni láb alól, majd eltüntetni a hullákat." Aki nem hiszi, járjon utána...

Bevallom Rejtő Jenő műveitől ezidáig tudatosan tartottam távol magam, arra gondoltam, nekem nem fekszik ez a vonulat. Ez a könyv  ébresztett rá, hogy sokkal több vidám, humoros irodalmat kellene olvasnom, mert tetszik, feltölt és kikapcsol. Csak persze ahhoz, hogy igazán hatni tudjon nagyon jól el kell találni az arányokat. Jonas Jonassonnak ez majdnem százszázalékosan sikerült. A történelem nem kenyerem, ha direktbe kell olvasnom róla, akkor visszavonulót fújok, de itt Allan Karlssonn figurája annyira magához láncolt, hogy rágtam magam át a falakon, politikai nézeteken és diplomáciákon rendesen. Két könyv (lévén, hogy egyiket sem olvastam még, film változata) ugrott be, Allan Karlsson és története olyan, mintha Forrest Gumpot keresztezték volna az Őfelsége pincérével. Hirtelenjében kedvem is támadt az utóbbit elolvasni. :)

Egyszóval bombasztikus volt! Nagyot robbant, mint már csak Allan közelében a dolgok szoktak, és én hahotázva kecmeregtem ki a törmelékek alól, hogy aztán kisszéknek nézzen egy elefánt. Rám ült, agyonnyomott, de én még ezt se bántam. Ezen is csak nevettem, nevettem, szívből, igazán...

E könyv hatására megfogadtam, hogy több derűben részesítem magam az olvasás révén, bátrabban és gyakrabban nyúlok a hahota zsákba.

~Értékelés: 10/9   A 10-et is megérdemelné, de a 9-es valahogy sokkal derűsebb szám, jobban illik Allan Karlssonhoz. :)

Befejezésül, nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy meg ne kérdezzem magát Allan Karlssont, aki még ma is él és jó egészségnek örvend. Szívesen mesél, csak egy kupica kell, hogy meghozza a kedvét.

MIAMONA: Kedves Allan, ugye szólíthatom Allannak, kedves Allan? Csak azért bátorkodom, mert a történetét olvasva, közeli barátnak érzem, remélem nem veszi ezt tőlem zokon...

ALLAN KARLSSON: Ugyan, én csak egy dolgot veszek zokon az életben, ha nincs megfelelő mennyiségű és rendszerességű éltető nedű. 

MIAMONA: Értem...

ALLAN KARLSSON: És  ha nincs jó lábbeli. Fontos a megfelelő lábelli, mert hát Ha az ember százéves, könnyen útnak indul csak úgy egyszerűen papucsban. Higgye el nekem, papucsban megmászni a Himaláját merő képtelenség! Merő képtelenség!

MIAMONA: Értem Allan, ígérem, soha nem vágok bele efféle kalandokba megfelelő lábbeli nélkül. Kérem, mondana pár szót nekem arról hogy mi a titka. Biztosan unja már ezt a kérdést, de mint annyian, én is tudni szeretném, mi a hosszú élet titka...

ALLAN KARLSSON: Nos, miután felmerült bennem a gondolat, hogy dereng már némi hullaszagom, azt gondolom az élet titka, hogy megtanulunk együtt élni a halállal. Tudja, mint mikor a skorpió átkel a teknősbéka hátán a folyón...

MIAMONA: De... Mr. Kalrsson...

ALLAN KARLSSON: Allan!

MIAMONA: Allan... Szóval, ahogy én ismerem a történetet, a skorpió végül megcsípi a teknőst, mert nem változtathat a természetén és végül mindketten meghalnak.

ALLAN KARLSSON: Pontosan. Hát erről beszéltem én is. Na, inkább igyon még egy kortyot. Olyan sápadtnak tűnik.

MIAMONA: Köszönöm. Allan, ilyen élettörténettel, most már, hogy lapokon megörökítették, örökre fenn marad az emléke. Ez milyen érzéssel tölti el?

ALLAN KARLSSON: Tudja, ezzel nem értek egyet. Sajnos semmi nem tart örökké... Talán csak az emberi butaság. Erről eszembe jut az én Herbert barátom... De az egy hosszú történet, és ha jól tudom már olvasta.

MIAMONA: Töviről-hegyire, és be kell vallanom nagyon élveztem!

ALLAN KARLSSON: Pedig csak egy átlagos ember vagyok, átlagos vágyakkal és történetekkel. És mindössze csak két olyan dolog van, amit jobban tudok másoknál. Az egyik az, hogy hogyan lehet kecsketejből pálinkát csinálni, a másik pedig az, hogy hogyan lehet összerakni egy... Na, várjon, mindjárt megvagyok...


MIAMONA: Allan! Mi az? Csak nem egy....? Ne, Allan, várjon........