Fábián Janka: A német lány

Legelső regényem volt az írónőtől, és be kell vallanom, eleinte nehezen barátkoztam a könyv „egyszerűbb” stílusával... Kezdetekben kicsit (nagyon) hiányoltam az egyedi szófordulatokat, észrevételeket, látásmódokat, megnyilvánulásokat. Eddig még nem nagyon olvastam hasonlót. Mintha a szerző teljesen tudatosan távol tartaná magát a szereplőitől, a történésektől. Leír mindent, amit kell, érzelmeket, gondolatokat, csak közben nincs egy-két jel sem arra, hogy milyen lehet Fábián Janka, mit tenne ő, hogy érezne ő. Ezt amúgy teljesen elfogadom, sokszor az egyszerűség jelenti a többet, csak én jobban rajongok az olyan írókért, akiknek egy-két sorából, gondolatából ki lehet találni kiről is van szó.

Szóval eleinte kicsit küszködtem, és úgy éreztem, nem fog nekem tetszeni ez a könyv. Aztán viszont, ahogy a szereplőket egyre jobban megismertem, és elkezdtem sodródni a történettel, egyszer csak azt vettem észre, hogy mégis csak tetszik ez nekem! Pont a stílus és nyelvezet egyszerűség miatt minden olyan könnyedén, filmszerűen pörgött a szemem előtt.

Olyannyira, hogy később, mikor eszembe jutott egy jelenet a könyvből, hirtelen azon kezdtem töprengeni, hogy melyik filmben is láttam... Majd leesett, hogy saját, egyszemélyes vetítőtermemben... :)

A háborús részekkel kicsit megküzdöttem, de ez az "én saram", mert sajnos túlságosan is lánynak születtem, és nem szeretek ilyesmiről még csak röviden sem olvasni, de persze egyértelmű, hogy szerves részét kellett, hogy képezze a könyvnek, hiszen sajnos a történelmünknek is szerves része... A történelmi háttér egyébként nagyon tetszett, kicsit bepillantást nyerhettünk az akkori mindennapokba, újdonságokba...

Álom luxuskivitelben (1961)

„– Habár… – kezdte bizonytalanul – én arra gondoltam, elmehetnénk abba az új autós moziba. Ma este a Spartacust adják. Rose erre egy grimaszt vágott. […] Milyen hihetetlenül romantikus: a nyári estében, tücsökszóval kísérve szerelmes filmet nézni, édes kettesben az autó puha ülésén, egymáshoz bújva. […] – Jaj, most nem szeretnék olyan csihi-puhi filmet nézni. Inkább azt a másik amerikait, a Reggeli Tiffannynált, vagy valami franciát… – Na, persze, franciát – Péter lemondóan sóhajtott.”

  

Utána már csak az zavart, hogy majdnem az összes férfi szereplő szőke volt, pedig én már olyan jól elképzeltem őket sötét hajjal. :) 

Kedvenc idézetek a könyvből:

„A múltunk nem megsárgult papírokon és elszíneződött tintával írt sorokban van, hanem bennünk: a bőrünk alatt, a zsigereinkben.”

„Rose a mozdulataiból, a testtartásából látta, hogy a férfit bántja, dühíti valami. Lábujjhegyen odalépett hozzá, és hátulról átkarolta – olyan látványt nyújtottak így együtt, mint egy hatalmas tölgyfa, amelyet körbefon a borostyán.”

„Nem tudhatjuk, egy ember miért hoz meg fájdalmas döntéseket, így nem is ítélhetjük el a cselekedeteit.” 

~ Értékelés: 10/7    Bevezetésnek jó volt, várom az írónő további műveit. :)