![]() |
Képek forrása: Pinterest |
Fogadjátok szeretettel a novellámat:
::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::
ÁRNYÉK
Ülök a
padon, és a cipőmet nézem. Akárhogy koncentrálok, nem emlékszem a pillanatra,
amikor ezt a seszínű, sefazonú bokacsizmát választottam. Az
orra elég kopott már. Most is a kavicsokat rugdosom vele. Szeretem a hangjukat,
ahogy sercegnek.
Arra
ocsúdok, hogy két, az enyémnél jóval kisebb láb jelenik meg mellettem.
Rózsaszín, apró bakancsok. Itt-ott szintén ütött-kopottak. Engem utánozva
rugdosnák a kavicsokat, csakhogy nem érnek le a földig. Tekintetemmel követem a
cipőket, fel, a rövid, véznácska lábakon, piros pufikabátos kis törzsön, míg
eljutok a szőke fürtökig és mosolygós arcig. Ahogy a meleg, barna szemekbe
nézek, a szájacska még nagyobb mosolyra húzódik. Visszanézek a lábamra, ami még
mindig a kavicsokon serceg.
A két, apró,
velem egy ritmusra hintázó láb most megáll, és mintha láthatatlan zsinórral
lennénk összekötve, az én lábaim is megállnak. A sercegés elhal. Túl hirtelen,
túl hangos a csend. Kedves hang töri meg, amire szinte összerázkódok.
– Néni,
neked miért nincsen árnyékod?
– T-tessék? – kérdezem
értetlenül.
– Az árnyékod! Hová lett? –
kérdezi, és közben lefelé mutat.
Követem
ujját, és valóban, nincs semmi alattam, csak a föld. Az égre nézek. A Nap alig
mozdult. Felhő sem takarja. Tökéletes őszi nap. A kislány újra mozgatni kezdi a
lábait. Árnyéka alatta, vele mozog. Én is lustán hintáztatom újra cipőimet,
ezúttal nem érve a kavicsokhoz, de alattam semmi nem mozdul. Nincs árnyékom.
–
Nincs árnyékom! – mondom ki hangosan is, kétségbeesetten a kislányra nézve.
– Gondolod, hogy nem volt boldog? – kérdezi
komolyan.
– Hogyan?
– Lehet, hogy nem volt boldog, és
ezért elment?
– Én nem is… tudom… – hebegem – Gondolod?
– nézek rá még mindig ijedten, és elfog egy furcsa érzés, hogy ő nem is gyerek,
és én nem is vagyok felnőtt.
–
Igen. Különös, de megtörténhet – bólogat együtt érzően.
– Téged… téged hagyott már el az
árnyékod? – kérdezem.
– Nem. Azt hiszem. De talán még
sosem voltam annyira szomorú.
– Szomorú?
– Te szomorú vagy – mondja
inkább, tényként közölve, semmint kérdezi.
–
Én…
– Mikor voltál utoljára boldog? –
kérdezi, gyermeki arcához nem illő komolysággal.
– Boldog? – lehelem, és közben
végtelenül butának érzem magam, ahogy csak ismételgetem a szavait. Egészen
belepirulok és –borzongok a szégyenbe, de akárhogy kutatok egy boldog kép után;
az utolsó boldog kép után a fejemben, nem találom. Aztán egyszer csak
felcsillan a szemem.
–
A levelek! – kiáltom – Régen nagyon szerettem a leveleket – mutatok izgatottan
a földre magunk köré. Mindent beborítanak a helyenként még színes, nedvesen
tapadó, máshol barnára száradt ropogós levelek.
–
Van egy ötletem! – veszi át most ő is az izgatottságomat. Felugrik, kézen fog,
és már húz is maga után.

–
Most te jössz! – zökkent ki a kislány ámulatomból.
Lehajolok,
és én is megpróbálok annyi levelet felmarkolni, amennyi csak a kezembe fér.
Közben orromba csap az avar gazdag, földes, őszi illata. Behunyom a szemem egy
pillanatra, és mélyen beszívom, mielőtt egyetlen hirtelen mozdulattal levélesőt
zúdítok a fejünk fölé. Az én leveleim magasabbra repülnek, és tovább esnek. A
kislány örömittasan sikongat, ugrál és tapsikol. Két tenyere közt próbál
egy-egy levelet elcsípni. Az arcomon könnyet érzek csorogni, de mikor
megérintem, száraz.
Óráknak
tűnik, míg felváltva markoljuk, dobáljuk és kapkodjuk a leveleket. A szívem
erőteljesen dobog. Furcsa érzés. Időbe telik mire bármelyikünk is feleszmél egy
női hangra, amely a kislány után kiabál. A kislány most megáll, előbb maga mögé
néz, aztán mögém.
– Nem sikerült – jelenti ki
csalódottan. – De azért jó móka volt, nem igaz?
Most
én is mögé nézek, az árnyéka halványan bár, de látszik. Mögöttem üres a tér…
–
Igen. Jó móka volt. Köszönöm! – mondom, és megsimogatom a fejét. Rám mosolyog,
aztán kuncogva, indiánszökdelésben, a közben türelmetlenül meginduló nő után ered.
Kicsit
még rugdosom a leveleket, aztán felkapom a padon hagyott táskámat, és megindulok
a villamosmegálló felé.
***
A
következő megálló: Csóka utca – mondja recsegve a hangszóró, mire
felocsúdok. Rossz villamosra szálltam. Amint az ajtók kinyílnak, leszállok, és
ott találom magam, ahol már jó pár éve nem jártam. A megállót felújították. A
színház feliratát is. Ahol kisbolt volt, most kocsma lett, rikító neonnal. Nem
gondolkozom, csak megindulok, át a zebrán, egy autós mérgesen rám is dudál, nem
törődök vele.
Pont,
ahogy befordulok az utcába, feloltják a lámpákat. Egy pillanatra megtorpanok.
Magam köré nézek, sokáig keresek, aztán a mellettem elhaladó férfit bámulom.
Vaskos árnyéka vele siet. Én egyedül vagyok. Sóhajtva megyek tovább.
Nem
emlékszem a kódra. Miért is emlékeznék, ennyi év után. Majd eszembe jut valami,
behunyom a szemem, és elképzelem azt a valaha volt mindennapi mozdulatot, ahogy
az ujjaim siklottak a számlapon. Látom magam előtt, hallom is az apró bípeléseket. Kinyitom a szemem, és az
imént elképzelt alakzatra koncentrálva nyomok a számokra. Semmi. Megpróbálom újra.
Valamelyik számon régen elidőzött az ujjam, tisztán emlékszem, kétszer kellett
megérinteni egymás után. Újra próbálom. Összerezzenek, ahogy a kapu a régi,
megszokott, hangos berregéssel jelzi, hogy bemehetek.
Magamban
számolok. Nem tudom, hogy be akarok-e menni, de a kezem végül belöki az ódon
vaskaput. A szívem ugyanúgy dobog, mint a parkban, csak mintha minden dobbanás
nehezebb lenne. Érzem, ahogy az apró aranymedálom szinte ugrál a nyakamban.
A
lépcsőházon és udvaron felújítás nyoma nem látható. Kopottabb, mint valaha. Ugyanaz
a bepállott mosással keveredett, cigaretta és káposzta szag, mint régen. Ugyanazok
a tompa hangok; tévé, beszélgetés, kutyaugatás, gyerekzsivaj. Szépen lassan
minden részlet visszatolul tudatomba, ahogy szemem leköveti őket. A nyikorgó,
kosztól ragacsos lépcsőkorlátot, a feltört vagy mozgó vörös köveket a padlón. A
hangot, ahogy rálépek egy-egy ilyen kőre.
Fény és halk
zene szűrődik ki a lakásból. Nézem a mű és banális, mára már jócskán kopott rózsaablakot az ajtón, és eszembe jut az
első pillanat, amikor megpillantottam, és jelnek vettem. Az első lakás volt,
amit megnéztünk, és rögtön ki is vettük. A mű rózsaablak miatt. Most nem érzem
jelnek. Giccses, ócska dísznek érzem. Az ajtó előtti muskátli tartóban
nincsenek virágok. Csak néhány száradt kóró, föld és égnek meredő csikkek. Egy, kettő, három, négy – számolok félig
hangosan, ujjammal követve a kis fehér kukacokat.
Huszonkettőnél tartok, amikor zajt hallok. Összerezzenek, automatikusan megindulok
a lépcső felé. Épp mikor megint rálépek egy félig törött csempekockára, a nevemet
hallom. Megállok, visszafordulok.
– Te vagy az?
– Én… Azt hiszem – felelem
mosolyogva, majd visszalépek, hogy a kiszűrődő fény az arcomra essen.
– Hú! Én. Nem számítottam. Milyen
hülyeség… Hogy is sz…
– Hogy is számíthattál volna?
Sehogy. Tudod én véletlen… Szóval rossz villamosra szálltam.
– Atyaég! Én alsógaty… Várj egy
pillanatot. Megfagyok. Nem jönnél be?
– Nem tudom…
– Öhm. Jó. Amíg eldöntöd, nyitva
hagyom az ajtót, és húzok egy nadrágot, jó? – mondta majd eltűnt odabent. A rám
eső fényben füstként száll fel a leheletem, mintha csak cigiznék, de hamarabb
eloszlik. Két kézzel fogom a korlátot, és bámulok le az udvarra, ahol éppen egy
földszinti lakó a robogóját tolja be. Cipzár zajára leszek figyelmes. Ott áll
mellettem. Mackóban, zokniban, papucsban, épp a fekete dzsekijét cipzárazza
nyakig. Majd a zsebébe nyúl. Cigarettásdobozt húz elő.
–
Kérsz egy szálat? – ráz ki egyetlen fehér cigit a dobozból egyetlen
mozdulattal, pont, mint régen.
– Leszoktam – felelem, de kezem
automatikusan megindul. A szája mosolyra húzódik. A mosolyától valami szétárad
bennem. Vagy a cigitől? Az nem lehet, még meg sem gyújtottam.
– Van tüzed?
– kérdezem.
– Ó, nincs! A tűz már nem divat,
nem tudtad? – kérdezi évődve, majd egy kis fém dolgot tart elém. Elhúz benne egy kis reteszt, mire odabent, egy
pont parázslani kezd.
– Látod? USB-s – mondja, majd a
hátuljáról levesz egy kis fémkupakot és egy USB csatlakozó tűnik fel.
– A tűz veszélyes. És hamar
kifogy. A parázs a menő.
Nevet. Vele nevetek, és megint
úgy érzem, könnyes az arcom, de megérintem, és a bőröm száraz. Hideg.
– És mit csinálsz, ha lemerül, de nem vagy csatlakozó közelben? – kérdezem, majd
beleszívok a cigimbe, de nem tüdőzöm le. – Megkérsz valakit, hogy… dugja fel
neked?
Még jobban nevet. Érzem a kezem
alatt, ahogy rázkódik tőle a korlát. Mintha áramot vezetnének belém. Édes,
füstös, állott ruhaszagú, dohos áramot. Véletlen letüdőzöm a cigit, és köhögni
kezdek. Ő lágyan a hátamat ütögeti.
– Akkor ez
mégsem olyan, mint a biciklizés? Te tényleg leszoktál?
– I-igen.
Tényleg – köhögöm. – Neked se ártana – mondom, és a szemébe nézek. Most
először.
– Thanks. But no thanks! – feleli eltúlzott akcentussal.
– Túl sok mindenről szoktam le… –
mondja az ajkába harapva. Nem tudom, én is beharapom-e az ajkam. Csak remélem,
hogy nem. Hirtelen nem érzem a testem.
– Túl hideg van – lehelem.
– Az ám! Nem jönnél be végre? Ha
már rossz villamosra szálltál… Nem gondolod, hogy ez egy… – a mű rózsaablak
felé biccent a fejével.
– Van energizáló herbateám, ha
már a borról is leszoktál.
– A borról? Arról soha! –
nevetem.
– Ez a beszéd! Pont ma vettem három
üveggel. Ezzel a hétvégi nagybevásárlás le is tudva!
–
Hát, végül is…
***
Furcsa
és egyben otthonos itt lenni. Pár részlet változott. De a lényeg maradt. Még a
giccses illatgyertyáim is. Pont annyira vannak csak leégve, mint mikor itt
hagytam őket. Finom porréteg pihen az elgörbült kanócok körül.

A
képről a megsárgult falra nézek. Az árnyéka ölel egy árnyékot. Az én árnyékomat!
Abbahagyom a sírást. Kibontakozom az öleléséből. Két kezemet az arcára teszem.
Az árnyékomat nézem. Az ő árnyékának arcát fogja. Meg akar csókolni, de
elhúzódok. Nevetek. Az árnyékom haja rezeg. Meg akarom csókolni, de elhúzódik.
Ő is a falat nézi.
– Mi az, mit nézel annyira? –
kérdezi.
– Az árnyékomat.
– …
– Boldognak tűnik, szerinted nem?
– kérdezem.
– …
– Őrültnek tartasz?
– Mindig is annak tartottalak! De
az árnyékod… Szerintem inkább meg akarja csókolni az enyémet, nem gondolod? – mosolyog.
– A parázs a menő, mi?! – mondom,
és megcsókolom. Egyik kezével kinyúl, és lekapcsolja a lámpát. Egy pillanatra
megijedek. A falat keresem. De sötétségbe borult.
– Hagyjuk – súgja –, hadd szórakozzanak egy kicsit, nekik is kijár. Megcsókol. Nem
húzódok el. És ő sem. Beletúrom az orrom a hajába, míg ő a láncom medálját és a
nyakamat csókolja.
Őszi
avar illatú a haja.
A szokásos "Miamona minőség". :) Vagyis nagyon jó lett, érdekes, kicsit megható, bár a cigizés nem esett jól benne. :D
VálaszTörlésKöszi, Bea, örülök, hogy tetszik! :) A cigizésről azt hiszem most Anna Gavalda tehet főleg. :) Meg mert láttam egy ilyen öngyújtót, és elcsodálkoztam, mik vannak... :D
TörlésNagyon jó, örülök, hogy olvashattam (már picit korábban is), és hogy csatlakoztál és ki is tetted az írást! :))
VálaszTörlésNekem az tetszett legjobban, hogy hogyan tudtam azonosulni egyes részleteivel, mit, vagy kit láttam bele, mögé. És néha csak egy félmondatba. :) Jólesett, köszi!
Ki más olvasná elsőnek, ha nem te?! :-* Én köszi, hogy hívtál! :)
TörlésÖrülök, hogy tudtál azonosulni részekkel. Már volt értelme megírni! :)
de jó, hogy jöttél te is!!
VálaszTörlésnagyon jó lett, teljesen Monás.
Köszi Nima! :) Jó újra "itt"!:)
Törlés