Alice Sebold: Komfortos mennyország

Hiú ábrándokat kerget, aki azt hiszi, legalább a mennyország tökéletes. Legalábbis Susie Sailfish történetéből ez derül ki...

Évekkel ezelőtt láttam a könyv alapján készült filmet, ami bevallom nem hagyott mély nyomokat bennem. Olyan elvont maszlagnak tűnt... Aztán egy kolléganőmmel beszélgettünk könyvekről, és ő ajánlotta, mondván a könyv más, és jobb, mint a film, én meg, kíváncsi természet lévén (főleg, ha könyvekről van szó), gondoltam miért is ne adnék neki egy esélyt...

Mint az időről időre már csak lenni szokott, éppen rút válság ütötte fel a fejét mikor a könyv a kezembe került. És bár lassan, néha vontatottan ment a kecmergés, azt hiszem jól választottam.

A történet a Sailfish család tragédiáját meséli el, mikor is lányukat, Susie-t könyörtelenül meggyilkolja az addig szürkének tűnő szomszéd férfi. Nem spoiler ez, még ha annak tűnik is, mert itt most nem ez a lényeg. Hanem, hogy mi lesz utána. Hogyan képes vagy éppen nem képes egy család feldolgozni a szörnyű veszteséget. Pikantériája az egésznek, hogy az élőkön kívül, Susie-t is "látjuk". Hogy milyen  (Alice Sebold szerint) a mennyország, és hogy maguk az eltávozott lelkek hogy próbálnak, vagy éppen nem próbálnak elszakadni a hátrahagyott élőktől.

„Anyám szeme óceán volt, és benne elveszettség. Azt hittem, egy egész élet áll rendelkezésemre, hogy megfejtsem azt a tekintetet, pedig csak az az egyetlen nap. Egyszer az életben láttam Abigailnek, és aztán hagytam könnyedén visszasiklani - megigézettségemnek határt szabott, hogy azt akartam, maradjon meg mint anya (...)”

(Forrás: google)

Susie szemén keresztül sokkal közelebb kerültem a családhoz, mint ha egy kívülálló narrátor mesél, sőt, még annál is közelebb, mintha egy másik családtag által éljük meg a történteket, hiszen Susie olyan pillanatokban is jelen van, amit az élők talán észre sem vesznek. Intim pillanatok, amiket csak akkor élünk át, ha magunk vagyunk, és talán még akkor sem vagyunk tudatában. Elcsípett suttogások, sóhajok...

(Forrás: screencrave.com)

Amit legelőször megszerettem a könyvben, az a stílusa. Kedves, ringató, tele szeretetmorzsával. Valaki azt mondta nekem, hogy nem szerette a könyvet, mert a gyász nem ilyen. Én tökéletesen láttam benne a gyász apró, hétköznapi pillanatait, tüskéit. Szerintem pont ilyen. Mint minden más az életben; kívülről nem kell, hogy grandiózus legyen. Apró mozdulatokban van ott, és olyankor mélyebbre döf, mint a legerősebb lézerkard. Számomra a legmeghatóbb jelenetek Susie édesapjához és kisöccséhez, Buckley-hoz kötődnek. Nem egyszer könny szökött a szemembe, míg őket "figyeltem".

„Mint amikor csészéről csészére jár a víz, úgy töltögettük egymásba bánatunkat. Valahányszor elmondtam a történetemet, egy kicsit mindig elvesztettem belőle, egy parányi fájdalomcseppet.”

Egy kicsit kárpótolt mindazért, ami Gayle Forman: Ha maradnék című könyvéből számomra kimaradt, vagy kevés volt...

Ami pedig a filmhez képest tetszett, hogy Susie és világa, így olvasva, egyáltalán nem hatott elvont maszlagnak, illetve, hogy a gyilkosról, George Harvey-ról is bővebb képet kapunk. Ami persze iszonytató, de ahhoz, hogy a történet hatni tudjon elengedhetetlen.

(Forrás: www.fanpop.com)

~ Értékelés: 10/9    Jó is lenne hinni, hogy az vár ránk halálunk után, amit Alice Sebold megálmodott, meg nem is. Nem tudom mi lenne jobb, végleg elmúlni, nem tudni, nem létezni többé, vagy valamilyen formában létezni, és figyelni azokat, akiket már nem érinthetünk, nem vigasztalhatunk, örömben-bánatban nem osztozhatunk. Nézni, ahogy lassan beforradnak a törések, sebek, és már csak kósza sóhajok vagyunk...