Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel

Használom a bal kezem, és használom a jobb kezem, hogy megírjam ezt a bejegyzést. De igazából, szívem szerint csak a balt használnám. Csak az "igennel" ütögetném a billentyűket, mert ha erre a könyvre gondolok, egyedül ez a legegyszerűbb, ám mégis a legtöbb pozitivitást, energiát sugárzó szó jut eszembe. 

"Ami megszületik, annak meg is kell halnia, egyszóval az életünk olyan, mint a felhőkarcoló. A füst más-más sebességgel száll fel, de mindenki elég, mindannyian kelepcében vagyunk."

Gondolja, s osztja meg gondolatát velünk Oskar, a mindössze kilenc éves kisfiú. Az ember szíve meg belefacsarodik, hogy egy ilyen kicsi gyereknek, ilyen súlyos gondolatok húzzák a zsebét...

Hisz Oskar csak egy kisfiú. A nagyvárosban. Nagy tragédiával a szívében. Mégis nyitva tartja bal tenyerét és szívét is a világra. 
Hogy gyászát enyhítse, nyomozásba kezd. Megragadja a legutolsó kis morzsát is, ami elvezetheti édesapjához. Egy kulcs... Milyen érdekes, hogy pont A leleményes Hugo Cabret után olvastam. Úgy látszik a kisfiúk és titkos kulcsok vonzzák egymást. :) Azt kell mondjam, leleményben Oscar sem szűkölködik,  Hugóval ketten, akár a világot is megválthatnák. 

"miért nem tanultam meg, hogy mindent úgy tegyek, mintha az utolsó alkalommal tenném" 

Jó kérdés... Néha én is megkérdezem magamtól. De az ilyen fajta felfogáshoz sajnos legtöbb esetben egy tragédia át/túlélése kell.

Édesapja történetének feltárása közben, Oskar rengeteg más ember történetét is megismeri. Rájön, hogy nincs egyedül a világon. Ha boldog, ha szenved, mindig akadnak társak. Még ha csak lélekben is. És odalent, a a titkos közös könnycsatornában  egyre csak gyűlnek a könnyek... a rossz emlékek pedig andalogva gondoláznak a könnytengeren.

Jonathan Safran Foer
(Forrás: google.com)

Bevallom, Jonathan Safran Foer neve nekem ezidáig idegenül csengett. De ezntúl, ha meghallom, az a fiatalos lendület jut eszembe, ahogy Oscart ábrázolta, azzal a mély tartalmommal társulva, amivel nem is tudom hogy rendelkezhet ilyen fiatalon. A stílusa pedig egész egyszerűen egyedi és üdítő. Még csak a leghalványabban sem tudom senkihez hasonlítani

"… életem egyik legjobb napja volt, amelynek során éltem az életem anélkül, hogy egy másodpercre is eszembe jutott volna az életem."

Ilyen az igazi boldogság. Személy szerint, sajnos csak ritkán vagyok képes erre, és akkoris elrontom azzal, hogy tudatosítom... 

A történet kockánként építkezik, hogy a végére felépítse a két ledőlt tornyot, még ha ez csak lélelkben lehetséges is. Az ilyen elbeszélés, szerintem legalábbis, mindig veszélyes, mert könnyű elveszíteni a szanaszét gombolyodó fonalat. Pont, mint Oscar az interneten talált képet, mi is az egész történetet közleről látjuk, a legközelebbről, szinte már intimen, kicsit tolakodóan, mégsem zavaróan közelről, mikor a pixelek már elmosódnak, homályos részletek tárulnak fel előttünk. Majd szépen elkezdünk hátrálni, és lassan-lassan összeáll a kép. Veszélyes játék ez, és egyben izgalmas is. Amíg ugyanis a kép össze nem áll, lényegében azt képzelhetünk oda, amit leleményes agyunk csak akar...

És ezzel Oscar lényét is összegeztem. Hamisítatlan gyerek, akinek kis világa még a felnőtt tragédiákat is képes átszőni. Mint egy szívós növény, bármilyen körülmények között képes gyökeret ereszteni.

"– Csókolózhatnánk csak egy kicsikét? – kérdeztem.
– Hogyan? – kérdezte, viszont nem kapta el a fejét.
– Csak, mert annyira kedvelem, és azt hiszem, meg tudom állapítani, hogy maga is kedvel engem.
– Ez nem túl jó ötlet. – 4. számú csalódás. Megkérdeztem, miért nem.
– Mert negyvennyolc éves vagyok, te meg tizenkettő – felelte.
– És?
– És még férjnél vagyok.
– És?
– És nem is ismerlek.
– És nem érzi úgy, mintha ismerne?
Erre nem mondott semmit."

(Forrás: weheartit.com)

Én bizony úgy éreztem végig, mintha évek óta ismerném és követném nyomom Oskart...
Az egyetlen dolog, amit sajnálok a könyvvel és az olvasási élménnyel kapcsolatban, hogy mivel mostanában nagyon kevés időm akad olvasni, csak apró részletenként tudtam haladni, és így óhatatlanul kicsit néha szétesett az egész. Holott ez tipikusan az a könyv, amit nehéz letenni, és jobb is, ha az ember 2-3 részletben olvassa, mert rém fontosak a részletek és a segítségükkel, olykor már-már irtó közel érezhetjük magunkat a (történet) teljesség(é)hez.


~Értékelés: 10/10 és kedvenc! A könyv megható és elgondolkodtató, tele kőkemény drámával, ami néhol Szabó Magdaian van tálalva, azaz olyan könnyeden, hogy csak pillanatokkal később hasít a tudatunkba. Ugyanakkor a szétdarabolt olvasás miatt ez a vonal sem lett olyan erős, mint lehetett volna... Azt hiszem mindenképpen egy újraolvasásért kiált a könyv...

A könyvért köszönet @Cserinek! :)

"– Azt nem értem, hogy miért létezünk? Nem azt, hogy hogyan, hanem hogy miért. – Figyeltem, hogyan keringenek a gondolatok szentjánosbogarai a fejében.  – Azért létezünk, mert létezünk.  – Azta!  – Elképzelhetünk mindenféle-fajta világegyetemet, amely más, mint a miénk, de ez van.  Értettem, mit akar mondani, és nem mondtam, hogy ezt nem fogadom el, de azért el sem fogadhattam. Abból, hogy az ember ateista, még nem következik, hogy nem szeretné, ha a dolgok létének volna értelme."

(Forrás: weheartit.com)