Most értem haza egy Schäffer Erzsébet író-olvasó találkozóról… amiről szinte az utolsó pillanatban értesültem, hogy lesz.
Itt kavarog bennem az élmény, mint a veszett örvény, fel-felbukkan belőle egy-egy tajték, de mire megfogalmaznám már el is illant, és jön a másik, csak kapkodom a fejem, és az egész egy nagy érzésörvénnyé válik…… minden itt van, itt kering, mint hurrikántölcsérben a házak, autók, kismacskák…. Nem is tudom minek írom most ezt a karcot, nagy kusza odavetemény… De ez az érzés feszít, ki akar törni, bár azt sem tudja hol van, vagy ki ő, mi ő… Hát szóval igen! Számomra Ő az ÍRÓ! Nem, nem is író…. LÁTÓ! Mert ő megy a világban, és lát!
És érez!
És figyel!
És hallgat!
És befogad!
És megoszt!
És kitár!
És kér!
És vár!
Eddigi életem egyik, ha nem legmeghatározóbb élménye volt ez a találkozás…
Schäffer Erzsébet stílusa és személyes hangvétele már akkor magával ragadott, amikor még csak „arc nélkül” olvastam, jobban mondva hallgattam. Nála külön előnyt jelent, hogy hangoskönyveit ő maga „olvassa fel”. Azért az idézőjel, mert sokszor annyira szabadon mondja a történeteket, hogy olyan érzés, mintha valóban csak úgy mesélne. Mert jólesik. Neki is, nekem is.
Pontosan ugyanez jött le a találkozón is. Végtelen kedvesség, szerénység, áradó szeretet.
A beszélgetés a szokásosra volt tervezve, volt egy közvetítő, aki kérdéseket írt, és irányította volna a fonalat. Szerencsére ez alkalommal nem így történt. A fonál gombolyodott, tekeredett magától, és teljességgel behálózott mindenkit. Nem vagyok az a nagyon spirituális beállítottságú, de komolyan érezhető volt a változás az atmoszférán, ahogy az írónő belépett a terembe. Csak elkezdte, olyan könnyedséggel, természetességgel, mintha a közönség egyetlen emberré alakult volna, ráadásul olyanná, akivel évszázadok óta a legmélyebb barátok.
Beszélt A temesvári lányról, ami az édesanyjával való kapcsolatát írja le. Hát mit ne mondjak… régen küszködtem ennyire a könnyeimmel, de nem voltam egyedül. Ő meg csak mondta, és mondta, a szája mosolygott, a szeme könnyek nélkül sírt, és közben azt éreztem, hogy óriási kiváltság, hogy itt lehetek, és hallhatom. Lényegében összefoglalta a könyvet, és kiragadott néhány momentumot részletesebben. Annyi biztos, hogy ezek után egészen más lesz olvasni! És ennek nagyon örülök!
A könyvén kívül rengeteg történetet mesélt, felsorolni nem fogom, nem is tudnám… Olyan volt, mint egy élő hangoskönyv, amihez kép is társul. A közönség meg csak ült, mint a gyermekek tátott szájjal, szemmel, füllel, szívvel, és hallgattuk. Szörnyen irigylem, hogy ennyire nyitottan tud állni a dolgokhoz. Használtam eddig is ezt a kifejezést, de nem tudtam igazán mit jelent… Ő valóban, szó szerint nyitva áll az emberek felé, merít belőlük, és egyben hagyja, hogy belőle is merítsenek. Úton-útfélen.
Három órás volt a találkozó. Ő kérdezte meg, hogy bírjuk-e még, nem untat-e, nem sok-e, nem túl sok-e a kitárulkozás. Kórusban, mint valami szekta tagjai, csillogó szemekkel ráztuk a fejünket, hogy „Nem, nem, nem…” Ha az ablakból látom, nem hiszem el, hogy nem mindenki valami tudatmódosító hatása alá került. És végülis, ha az önzetlen szeretet annak tekinthető… :)
A dedikálásnál volt alkalmam pár személyes szót is váltani vele, az aztán végképp megkoronázta az estét. :) Nem szoktam „nyomulni”, általában nem is merek, de most éreztem, hogy ez a pillanat nem jön vissza többé, és hogy meghatározó az életemben. :)
Hát körülbelül ennyi, ami elmondható… A többit – önző módon, de boldogan – megtartom magamnak! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése